Ötvenhat éve, 1966. május 26-án hunyt el Tamási Áron, a gyakran szatírával és játékos humorral, néhol balladai homályossággal elegyített székely mitologikus góbéábrázolás mestere. Tamási Áronra ezúttal az 1940 szeptemberében, az Észak-Erdély és Székelyföld visszatérésekor örömkönnyektől csillogó tekintetű, virágesőben bevonuló magyar honvédjeinket a Magyar Rádióban köszöntő, igazságfanatizmusáról tanúskodó, ezért az elmúlt évtizedekben elhallgatott nyilatkozata felidézésével emlékezünk.
Tamási irodalmi köztudatunkban a naturalizmussal és miszticizmussal keveredő, halálmegvető heroizmus áthatotta, gyakran szatírával és játékos humorral, néhol balladai homályossággal elegyített székely mitologikus góbéábrázolás – régebbi irodalmunkból elsősorban Fazekas Mihálytól a Ludas Matyit, Gvadányi Józseftől a peleskei nótáriust, Petőfitől a János vitézt és Aranytól a Toldi Miklóst, kortársai közül pedig Nyirő József Uz Bencéjét és Szabó Dezső „Csodálatos élet” című meseregényének Szabó Pistáját megidéző –mestere. Nemcsak a nevét leginkább fémjelző, egy hargitai erdőpásztort megidéző Ábel-trilógiája, hanem további regényein (főként a„Szűzmáriás királyfi”-n, a „Czímeresek”-en, a „Ragyog egy csillag”-on és a „Jégtörő Mátyás”-on) kívül valamennyi elbeszélése, színdarabja (kiváltképpen a „Tündöklő Jeromos” és a „Vitéz lélek”) alapján is. Az író maga pedig – írja Várkonyi Nándor (Az újabb magyar irodalom 1880-1940) – szintén „hasonlít a mesebeli harmadik fiúhoz, akinek már nem jut az örökségből s ezért világgá megy: megvívja a sárkány őrizte várat, elnyeri a királykisasszony kezét s tele kincses tarisznyával, diadalmasan tér haza”.
Amíg a két világháború közti szociográfusok gyakran csak száraz etnográfiai dokumentumokkal tárták fel a falvak furfangos életét, addig az ő műveiből éppúgy ráismerünk a magyar néplélekre, mint például a Kodály és Bartók fonográffelvételei megőrizte népdalainkból. Hősei ugyanis nem papirosfigurák, nem – ahogyan Várkonyi hangsúlyozza – „patyolatos népszínmű-sztárok, nem a nép romlatlan gyermekei, hanem jó-rossz, bűnös és jó szándékú, rongyos vagy rendes emberek”, akik „hol elesnek, hol felemelkednek”, de „sohasem maradnak magukra, mint a materialista Turi Danik, mert mindig ott érezzük mögöttük az ideális élet nagy törvényeit, költői magyarázatát”, különösen a székely származásukhoz ragaszkodók, mint a „Czímeresek” parasztból lett, erkölcsi erejét s tisztaságát mindhalálig megőrző ügyvédje, Burján Gáspár.
Világképteremtő enciklopédikussággal kutatja tehát emberi- és tájkörnyezetét, ontológiai realizmussal hatolva hősei lelkébe, olykor megrendítő tanúbizonyságot téve igazságfanatizmusáról is, mint 1940 szeptemberében, Észak-Erdély és Székelyföld visszatérésekor, amikor a Magyar Rádióban így köszöntötte az örömkönnyektől csillogó, virágesőben bevonuló magyar honvédeket:
„Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt? Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Szurgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk, hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
