A Hunhír.info hasábjain rendszeresen felidéztük, elemeztük az Osztrák-Magyar Monarchia és a Román Királyság diplomáciai és katonai konfliktusait. Kezdve Románia 1916-ban bekövetkezett szerződésszegő kalandor katonai fellépésétől a Monarchia ellen, mely katasztrofális vereségével végződött, az 1918 májusi, Románia számára meglehetősen kedvező békeszerződésig. A központi hatalmak, így az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 novemberi kapitulációja azonban egészen új helyzetet teremtett. Magyarországon a pár hétig eltartó őszirózsás eufória elterelte a figyelmet a valós veszélyekről.

A formális diplomáciai logika szerint Románia nem számíthatott volna az Antant további támogatására, hiszen az 1916. augusztus 17-én (tíz nappal a Magyarország elleni támadást megelőzően) megkötött bukaresti szerződés IV. cikkelye tilalmazta az esetleges különbékét a központi hatalmakkal. Ezen esetben hatályukat vesztették volna a területi ígéretek. Ezzel szemben Lansing amerikai külügyminiszter november elején kijelentette, hogy az USA elfogadja Románia területi céljait. Az Antant vezető hatalmai is erről biztosították a román diplomáciát. November 7-11. között kezdték meg az ekkor még meglehetősen gyenge román csapatok a Keleti-Kárpátok hágóin át a bevonulást Erdély területére.

A Károlyi-kormány a nemzetiségi önrendelkezési jogok rossz értelmezése alapján fegyvereket adott a román nemzetőröknek, a MÁV pedig szerelvényeket biztosított, hogy Gyulafehérvárra szállítsák a „küldötteket” és a díszletnek szánt román tömegeket.

A gyulafehérvári katonai gyakorlótéren, végezték ki 1785-ben az 1784-es móc parasztlázadás tömeggyilkos vezéreit: Horiát, Closcát és Crisant. Annyi bűnt követtek el, hogy a még meglehetősen humánus II. József császár sem hajlott a kegyelemre.

A téves történelmi mítosz színhelyének tekintett tér adott helyt egy másik tévesen, jogszerűtlenül értelmezett nemzeti mítosz, vagyis Nagy-Románia megteremtésének kinyilatkoztatására. A román királyi hadsereg által megszállt területek 1228 képviselője, az idecsődített pár tízezernyi román lakos jelenlétében kinyilvánították Erdély, pontosabban 26 magyarországi vármegye és a regáti területek egyesülését. A jogszerű képviselet problémáját többek között az vethette fel, hogy a döntést kimondó „Nemzetgyűlés” 1228 tagjának több mint a fele, 628 fő csak delegált volt. Tehát nagyobb részük esetében mindenről beszélhetünk, csak éppen a népfelség többségi elve alapján történő felhatalmazásról nem.

A gyűlést követően a határozatot Bukarestbe vitték, melyet Ferdinánd király december 11-én királyi dekrétummal iktatott törvénybe.

Az eseményt, a döntést előkészítő román kormányzótanácsban egyébként alulmaradtak azok, a kérdésben mérsékelt álláspontra helyezkedő szociáldemokrata politikusok, akik az első lépésben az autonómia, a továbbiakban pedig a hovatartozás népszavazás alapján történő eldöntése mellett álltak.

December 22-én, Kolozsváron nagygyűlést hívtak össze, melyen mintegy 50 ezer fő jelent meg. Itt felszólalt a Károlyi-kormány által kelet-magyarországi kormánybiztossá kinevezett híres szövettan professzor, Apáthy István. Ő elmondta, hogy bár hazánk elvesztette a háborút, azonban:

„Legyőzve ellenségeink túlereje (ezek a nyugati hatalmak voltak (a szerk.)) által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le minket, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. Annyira nem győztek le bennünket, hogy a valamennyi itt lakó nemzetnek joga lenne az ország feldarabolását kimondani, az egyik darabját az egyik, a másik darabját a másik országhoz csatolni… A magyar nemzet nem fogja tűrni a 26 vármegye elcsatolását.”

Itt Apáthy István mellett felszólaltak Gheorge Avramescu és Sava-Demian Strengar román szociáldemokra vezetők is, tiltakoztak az egyoldalú döntés ellen, emellett kiálltak a kantonális Erdély gondolatáért, állás foglaltak az elnyomó Román Királysághoz történő csatlakozás ellen. Sava-Demian Stengar pár hónap múlva, mint a Magyar Vörös Hadsereg zászlóalj-parancsnoka harcolt támadó a Román Királyi Hadsereg ellen.

Beszédeikben felidézték, 1907-ben a regáti parasztság kenyeret követelt, golyót kapott. Ismeretes, e parasztfelkelés a hadsereg által történő leverése mintegy 15000 emberéletbe került. Csak zárójelben, pár hónap múlva hasonló események zajlottak a Zsil völgyében a magyar és a román bányászok sztrájkja kapcsán. Tehát egyáltalában nem tekinthető egyértelműnek még az sem, hogy az erdélyi románság is egyöntetűen és örömmel csatlakozott volna a Román Királysághoz.

December 24-én Berthelot tábornok, a balkáni hadseregparancsnok felhatalmazásával a román csapatok megszállták Kolozsvárt. A nagy nemzet barátai pár nap múlva bevezették a botbüntetést, a katonaság a letartóztatott Apáthy István szabadon engedéséért tüntető magyarok közé lőtt.

Január 8-án, Medgyesen a szászok politikai képviselete is kimondta, a számukra perspektivikusan végzetes döntést, vagyis a Román Királysághoz történő csatlakozást.

Ismerheti e tényeket Jean Claude Junckert, aki szerint Európa örömünnepe volt 1918 december 1. Kijelentését jellemtelenség, ostobaság vagy a tájékozatlanság motiválhatta? Máig tovább él a XX. század elején a nemzetközi szabadkőművesség által felszított, teljesen egyoldalú magyarellenesség? Van e fogalma arról, hogy Magyarország és Erdély mennyi értékkel gazdagították az európai kultúrát? Esetleg arról, hogy a XVII. századi európai középhatalom Erdélyi fejedelemség mennyit segített az európai protestáns hatalmaknak, Svédországnak, Hollandiának a katolikus Habsburgok elleni küzdelemben. És e volt középhatalom már csak kis etnikai tömbje autonómia-törekvése sem nyeri el az európai liberális elitek támogatását. Számukra fontosabbak a migránsok, melegek, deviáns romák stb. jogai.

1918-19 fordulóján Franchet d’Espery és Berthelot tábornokok újabb-újabb megszállási övezeteket jelöltek ki. E területeket „ideiglenesen” a román csapatok szállták meg, majd rövid időn belül elkezdték a közigazgatás kiépítését. Ez egy végtelenül megtévesztő, hitszegő összejátszás volt Magyarország ellen. A Honvédelmi Minisztérium egyik jelentése 1919 március elején már arról számolt be, hogy „Az elkeseredés óriási a botozó elnyomók ellen”.

A túlerő ellen csak a visszavonuló Székely Hadosztály folytatta elkeseredett és hősies harcát.

Sajnos a győztes antanthatalmak az 1918-20 közötti két évben mindegyik magyarországi rendszer (dualista rendszer, az őszirózsás-kormány, a kommün, a kezdődő nemzeti ellenforradalom) egyaránt ellenséges és hitszegő magatartást tanúsítottak.

Károlyfalvi József – Hunhír.info