Amikor – egy év híján ötven éve e napon – megszülettem, még bizony javában dúlt a „proletárdiktatúra” nemzetgyilkos szelleme. Tilos volt nyilvánosan gondolni, emlékezni arra, hogy ugyanezen a napon született 1890-ben Reményik Sándor és szintén ugyanezen a napon szentesíttetett 1940-ben az Észak-Erdélyt és Székelyföldet az anyaországhoz visszacsatoló második bécsi döntés.
Ma, lassan őszülő fejjel, sokat gondolkodom azon, hogy 1989 – a rendszerváltozás – óta megváltozott-e e nemzetgyilkos szellem által uralt kor? Bizonyos jelek kétségkívül azt mutatják, hogy Istennek hála, igen. Ma már nem kell rettegni ugyanis, hogy fekete autó áll meg mellettünk, vagy hogy bekísérnek egy rettegett helyre, ha kiderül, hogy mondjuk Tormay Cécile „Bujdosó könyvé”-t, vagy Szabó Dezső regényét, „Az elsodort falu”-t olvassuk – hogy „vadabb” irodalomról ne is szóljunk. Kérdés viszont továbbra is, hogy vitathatatlan igazságaikat jobban ismerjük-e azóta, tisztában vagyunk-e azzal, hogy az irodalom a nemzet szentsége, hiszen történelmét, sorsalakító és jellemfejlesztő gondolatait leginkább szépíróinak teljesítményei fémjelzik?
Nézem az 1940-es erdélyi bevonulásról készült fényképeket, filmhíradókat. Bárcsak én is ott lehettem volna! Én nem értem, mert nem érhettem meg, viszont Reményik Sándor még igen. Hét évvel korábban mégis azt írta „Miért hallgatott el Végvári?” című versében: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.” Igen, igazabbá, vagyis nem csak skandálnunk, hogy „Nem, nem, soha!” és „Vesszen Trianon!” – lett légyen persze bármennyire is igaz –, hanem mindent tőlünk telhetőt megtennünk, hogy az 1920. június 4-én kelt békediktátum nyomán létrejött nihilizmus és apátia szelleme mindenekelőtt éppen anyaországunkban váljon kámforrá.
E nihilizmus és apátia sajnos ma is ott van ki tudja hány magyarban! Nem tudunk örülni magunknak, egymás sikerének, nem lelkesedünk, ha például egy magyarból méltán lesz olimpikon, vagy ha más – pláne szellemi – területen alkot nagyot. Mintha a kádári éra bugris mentalitása, lelki sivársága, köldöknéző kishitűsége lenne úrrá dagonyázó hétköznapjainkban. Pedig, ismétlem, csak meg kell nézni a nyolcvanegy évvel ezelőtti erdélyi felvételeket. Volt nyomor akkor is – de még mekkora! –, mégis tudott örülni a magyar a magyarnak. Ha valami, ez ma a legnagyobb deficit. A szolidaritás egymás iránt. Ami Krisztus hitének maradéktalan elfogadásával és ebből következően nemzetünk valódi értékeinek megbecsülésével és továbbadásával egyáltalán nem elérhetetlen ma sem.
Perzsel a nyárutó, mégis, most a télbe feledkező Reményik Sándor versét idézem – bízva abban, hogy a fentebbi bölcselmek kiegészítéseként talán fordul a Kárpát-medence magyarságának időkereke:
Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.
Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh’se volt ily szükség a lángotokra!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
