A számos butító, évtizedekig hangsúlyozott közhely egyike, hogy Trianon kizárólag a magyarokat érintette, sújtotta.

Az 1910-es népszámlálás szerint, a Horvátország nélküli, 282 ezer négyzetkilométernyi területen élt közel 18 millió ember 55 százaléa volt magyar, 10 százaléka német, de jelentős számban éltek a magyar nemzethez hű és elkötelezett örmények, zsidók, rutének, vendek, horvátok stb.

A hazai szlovákok egy része is hű volt a magyar államhoz. A hazai németek közül a szepességi szászok és a bácskai és a bánáti svábok a leghatározottabban a magyar állam és állameszme elkötelezettjei voltak. Ezért az említett etnikai közösségek számára is tragédiát jelentett Trianon.

A szepességi szászok Rákóczi óta hű szövetségesei voltak a magyarságnak, szabadsághősöket adtak. Példaként megemlíthetjük a kuruc brigadéros, Czelder Orbán nevét, de voltak más rendfokozatú szepességi szász parancsnokok is Rákóczi hadseregében. Az alábbi publicisztika szerzője, a magyar nemesi származású dr. Rajcsányi Gyula, talán pont ezért használta a brigadéros írói nevet. Közöljük megható írását, melyben a magyarsághoz hű szepességi szászok a hazától történő búcsúját közvetítette.

Zipserföld

Egy arasznyi felhő közeledik az égen a gömöri hegyek felől. Utána jön egy másik. Megint egy harmadik. A vezető csillagok eltűnnek egyenként. Végül felleg borul a Szepességre. Gyászlobogó repül fel a zenitre! Egyre és egyre erősödik a hír: Magyarország aláírja a békét.

A végtisztességet, az utolsót nemcsak jogunk, de kötelességünk is megadni. A Szepesség Szent István koronájának a diadémja volt, tehát illő, hogy a válás pillanatában elbúcsúzzunk tőle.

Nem valami számadásfélét, vagy mérleget akarunk csinálni, csak búcsúzkodunk. Megköszönjük a sok jó és hófehér lisztet, melyből ezer éven keresztül táplálkoztunk, melyből gyermekeink oly jó ízű, zamatos kalácsot ettek. Megköszönjük Tokajnak gyöngyöző, tüzes borát, melyből sehol a világon a pohárba annyi nem folyt, mint éppen a Szepességben. Megköszönjük a fekete ropogós cseresznyét, meg a hamvas kajszibarackot, a csábító gyöngyszemű szőlőt, és a vérbelű görögdinnyét, amelyeket az egri menyecskék árultak Lőcse, Igló és Poprád piacain. Megköszönjük a finom illatú erdőtelki és verpeléti szűzdohányt is, melyet a gyöngyvirággal vegyesen hoztak át az érchegységen.

Megköszönjük a szeretetet, gondosságot, ahogyan fiainkat nevelték, elhelyezték és lett légyen az munkás, úr, vagy paraszt család szülöttje, a legmagasabb állásokig juttatták Magyarországon. Megköszönjük a gavalléros bánásmódot, melyben még a szepességi pesztonka is részesült, mert a cipszereknek becsülete volt Magyarországon.

Megköszönjük a sok bányatelep és gyár felvirágoztatását, a hatalmas vasúti forgalmat, a tündöklő, gazdag iskolaépületeket, felszereléseket, dohánygyárakat, a fa-, textil- és fémipari szakiskolákat, ásványvizeink forgalomba hozatalát. Megköszönjük a Magas-Tátra világhírű felvirágoztatását. Mindezt mi megköszönjük szépen nektek magyarok, kik velünk emberségesen és őszintén jól bántatok. És te Levocsa, te kőoroszlán nyújtsd ki rám a nyelvedet, ha mindez nem igaz. De nyújtsd ki a nyelvedet arra is, aki ki merné ejteni a száján azt a szörnyű bűnt a cipszerek közül, hogy ő Magyarország mostoha fia volt.

Még hálálkodni sem akarunk koldusmódra, mert az ízléstelen volna. Egyszerűen csak búcsúzunk, tiszteletre méltóan meghatottan. Reszkető karjaink kitárjuk elszakadt testvéreink, földönfutó fiaink után, akik nekünk kedvesek voltak, de akiket a rövidlátás kiüldözött.

Szlovák apák, magyar anyák, gyermekek, unokák, kik széjjel vagytok szakítva, ne feledjétek el egymást soha! Millió és millió ezüstszál láthatatlanul húzódik keresztül-kasul a levegőben, de rajta mindenütt sűrűn a fájdalom könnye rezeg. Nektek mind istenhozzádot kiáltunk!

Ti pedig becstelen „Tiborcok”, akiknek a szerencsétlenség pillanatában nem volt egyéb gondotok, mint hogy üszköt dobjatok a testvér és testvér közé, legyetek átkozottak elevenen, a földben, a pokolban, az örök tűzön, legyetek átkozottak mindörökké Ámen.

Most pedig te vén Branyiszkó, és te gomolygó felhőkben tündöklő Lomnici-csúcs, a Nagyszalóki-csúcs, a Gerlachfalvi-csúcs, ti smaragd fénnyel bájolgó tengerszemek, te az Árpád sírját takargató méltóságos Magura, és Dunajec tükrében pompázó Koronahegy, és ti mind a messzeségben kéklő szepesi hegyek, sorakozzatok! Pihenjen el a csalogánydal, húzódjatok meg remegve ti vendégfecskék, csak az erdők moraja zúgjon! Hömpölyögve zúgjon a kéklő hegyeken keresztül, csak a sóhajtásainkat vigye el azoknak, kiktől búcsúzunk.

Ti pedig, hanyatt-homlok futó, sziklákon keresztül csobogó, milliónyi kristályszemektől fröcsögő szepesi patakok, csak fussatok és majd ott, ahol folyamokká dagadva hömpölyögtök, mondjátok el, hogy a mi könnyeink nem fognak kiszáradni soha.

Dr. Rajcsányi Gyula, Szepesi Híradó, 1920. május 29.

Károlyfalvi József – Hunhír.info