Az állomás 1 km-re volt a háztól. Le kellett gyalogolni végig a Kölcsey utcán amíg el nem értük az utca alját lezáró, juharokkal teli kis fás ligetet. Tavasszal és nyáron nagyon szerettem ezt a helyet, mert valami különlegesen meghitt diszkrét sötétséget árasztott még a legragyogóbb napsütésben is.
Egyszerűen nem engedte át az eget, se a kéket, se a fehér vagy szürke felhőt, se a napsütést, csak a világosabb meg a sötétebb zöldek orgiája váltakozott a sűrűn csíkozott barna fatörzsekkel. Ősszel az illatát kedveltem, különösen a lehulló avarét, és mert a kesernyés zörgő leveleket lehetett rugdalni, alatta meg bogarakat riasztani sőt nagy kegyetlenséggel még el is taposni őket, felettébb büszkének éreztem magam. Persze utána a cipőtisztítás nem tartozott a kedvenc szórakozásaim közé. Akkor még nem volt papír zsebkendő, így megtette a nagyobb gazkupac is, de a sarat bizony nem lehetett letörölni a cipő szegélyéről. Hú, kaptam is érte eleget! A tél emléke nem maradt meg bennem, csakis a zöld, meg a tarka liget. Abból is leginkább a vasárnapok. Meg nagyobbacskaként a fiúiskolába igyekvő, szembe jövő kamaszkák.
Bizony, a legkedvesebb napom mindig a vasárnap volt, amikor Apámmal az állomás felé vettük utunkat a ligeten át. Ez volt az ünnepi promenád, mert más nem igen volt említésre méltó szórakozás egy poros kisvárosban. Szerettem lefelé menni, különösen mert nem csak ismerősökbe botlottunk, hanem új arcokat is felfedeztünk, akik biztosan nem az álmos kisváros lakói voltak. Új emberek, új arcok és idegenek, akik a városfélébe siettek, be a központba. Ez volt az élmények leginkább -idegen- emberi újdonsága.
Annál bővebb kincses ládát nyújtott viszont a természet. Akkor még az utak két oldalát széles árkok szegélyezték, nem nőttek árnyat adó jegenyék, ellenben színpompás mezei virágok, zsurló, kamilla, óriási lapulevelek és zsenge aljnövényzet tagolta a fűcsomók egyhangú unalmát.Három dologra világosan emlékszem. Négylevelű lóheréket kerestünk. Nem is kerestük, hanem első látásra kellett észrevenni őket. A rekordom 11 db négylevelű volt. MINDET lepréseltem és érettségiig meg is tartottam valamennyit. Utána elkerültek valamerre, hiszen eljöttem hazulról és nem kerültem már kapcsolatba többet a régi, immár a beépített állomási úttal, ahol gépkocsik és helyi járatú buszok cikáznak.
A másik élményem Apu kimeríthetetlen és izgalmas fronttörténeteinek hallgatása volt. Olyan színesen tudta előadni, hogy magam is katonának éreztem magam a voronyezsi ütközet heves tüzében, vagy éppen fagytól remegve egy vékony katonapokróc alatt. Máskor az Erlköniget mesélte hol németül, hol magyarul, de nem mindennapi volt, amikor több német dialektusban mondott el gyerekverseket is, vagy tanította a latin prepozíciókat. ab, ad, contra, cum… és borzasztó, hogy a többire nem emlékezem. (Miért nem írtam le?)
Nagyon szép meséket is mondott a mesebeli kiskirályról, akihez betévedt egy kisleány, éppen mikor uzsonnázott tulipános udvarán… (Tudja-e valaki?) Végül ki kellett találni olyan szavakat, amik visszafelé olvasva is értelmesen hangzottak. Tudom, volt rétipipitér és Gézakékazég…Őrület, hogy mennyi minden kiesik az ember emlékezetéből.
Csak a tekintete, a tekintete, a hangja és a gesztusai. Igen, azok megmaradtak. (Milyen jó, hogy a Testvérem az Ő szakasztott mása!) Meg a virágok és a fák neve, amiket vasárnapokon megtanított nekem. Mert amikor nem engedték Őt dolgozni, akkor favágó volt és Neki is meg kellett tanulnia a fák nevét. S ahogy ment az erdőbe nap mint nap, a rét virágai jelentették Neki az élet színességét. Sokszor a vágyaimban nekem is.
Gundy Sarolta – Hunhír.info
