Nemzeti ünnepünkön ne csak emlékezzünk, hanem cselekedjünk is. Nekünk most nem a haza szabadságáért kell harcolnunk, hanem a hitetlenség ellen kell a hit erejével küzdeni. A keresztyén magyar nemzet arra rendeltetett, hogy Európában nemcsak a török megszállás idején legyen, váljon, maradjon a keresztyénség védelmezője és bástyája, hanem ma is. Teli hassal a vélt szabadság ábrándját ültetik el bennünk, jóllehet pont attól fosztják meg a magyarságot a globális világrend magvetői. Mert a hit az igazi szabadság, ezt kell megtalálni és megtartani. Ne engedjünk a megosztottság kísérletének. Kálmán Csaba református lelkipásztor gondolatébresztője március 15-ére.

Miért és hogyan juthatott el egy ilyen dicsőséges múlttal rendelkező nép a megosztottság és a széthúzás csapdájába? Ráadásul nem először, hanem történelmünk folyamán sokadszorra éljük át azt a jelenséget, amit ma így nevezünk: lelki és szellemi megosztottság. Mire gondolok? Ugyanarról a hírről úgy tájékoztatnak a különböző hírportálok, mintha nem is ugyanarról az eseményről beszélnének. Ebben leginkább az a szomorú, hogy egy ilyen nyomorúságos helyzetben, mint amiben ma globális világunk és hazánk is él, reményt és támaszt adó jövőképet kellene felépíteni az emberek lelkében közös felelősséggel. Ez volna dolga és felelőssége a mai médiának.

Egyetlen példát hadd említsek! Mi megy most a vakcinákkal a vírus kapcsán? Mindenki tudja, óriási a baj, mégis sokaknak nem az emberek megmentése a céljuk, hanem kiszolgálva a saját érdekeiket, szajkózva butítják a népet. Az 1848-49-es forradalom ma leginkább aktuális üzenete, hogy akkor, ott mindenki felismerte a szent cél fontosságát, mindenki kész volt a maga érvényesülését, látását, ha kellett, az életét, a közösség és a nemzet érdekei alá rendelni.

Hol vagyunk ma ettől, hogyan jutottunk el idáig, mi ennek az oka? Melyek ezen  jelenség meghúzódó lelki gyökerei, hogyan harcolhatunk ellene és végül mi a mi felelősségünk?

1 Azután útnak indultak Élimből. Megérkezett Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztába, amely Élim és a Sínai között van, a második hónap tizenötödik napján, azután, hogy kijöttek Egyiptomból. 2 És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. 3 Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok? 4 Az Úr azonban így szólt Mózeshez: Majd én hullatok nektek kenyeret az égből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót! Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem. 5 Amikor a hatodik napon elkészítik azt, amit bevisznek, az kétszer annyi lesz, mint amennyit napról napra szednek. 6 Mózes és Áron ekkor azt mondta Izráel fiainak: Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptom országából. 7 Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét, mert meghallotta, hogy zúgolódtok az Úr ellen. Ugyan mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok? 8 Mózes pedig ezt mondta: Ad majd az Úr ennetek este húst, reggel pedig kenyeret jóllakásig, mert meghallotta az Úr a zúgolódásotokat, ahogyan ellene zúgolódtatok. Mert mik vagyunk mi? Nem ellenünk zúgolódtatok, hanem az Úr ellen! 9 Áronnak pedig azt mondta Mózes: Mondd meg Izráel fiai egész közösségének: Járuljatok az Úr elé, mert meghallotta zúgolódásotokat! 10 Amikor azután Áron Izráel egész közösségéhez beszélt, és a puszta felé fordultak, az Úr dicsősége megjelent a felhőben.

(MÓZES MÁSODIK KÖNYVE 16. fejezet: Izráel zúgolódik az éhség miatt)

A nép hálátlan és feledékennyé vált rövid idő belül. Azt olvashattuk, hogy megérkezett a nép a pusztába a második hónap tizenötödik napján, miután kijöttek Egyiptomból. A mai időszámításunk szerint ez 45 vagy 46 napot jelentett, amióta Isten kiszabadította őket Egyiptomból. Elképesztő, 45 nap alatt el lehet felejteni az elindulást, a tengeren való átkelést, a szabadulást? Természetesen nem. Ennek csak egyetlen oka van, hogy hálátlanság költözött a szívükbe, a lelkükbe, ami megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan. Ezt hívjuk úgy, soha semmi sem jó. Ma ugyanilyen lelkiséggel él a nép globálisan. Az egész világ, legalábbis a fejlett világ és sajnos hazánk is. A mai ember, bármennyire is rossz ezt most hallani – és ilyenkor természetesen mindig a másikra gondolunk és mutogatunk –, ugyanilyen hálátlanná és feledékennyé vált. Hálátlanná és feledékennyé válik az a lélek, amelyik nem Isten szabadítására néz és tekint, hanem a maga önös szempontjai vezetik az életét. Akkor valóban csak egyfajta szemüvegen keresztül tudja látni és megítélni a jelenét: önmaga egyéni érdeke alapján. Ezt olvashattuk a történetben is, hogy zúgolódni kezdtek, mert éhesek voltak, féltették a hasukat, pedig Isten előre megmondta nekik, mindenről majd ő fog gondoskodni. Ahelyett, hogy hittek volna a jövendőben, az ígéretekben, inkább visszatekintve elkezdték szépíteni a múltat: jobb volt Egyiptomban! A múltban való merengéssel az ember a jövőbe vetett hitét és reménységét veszíti el. Azt az erőt, hitet és kitartást, ami ahhoz kellene, hogy felépítse azt az áldott jövendőt, amit Isten ajándékba már elkészített, sőt a múltban már megígért az övéinek.

Mondjuk ki, sajnos ez a lelkiség magyar átok is, hogy képesek vagyunk visszamerengeni feledékenyen a múltba, inkább visszasírjuk a régi szép időket, zúgolódunk a jelen és jövendő miatt, mintsem hittel és reménységgel a szívünkben bátran építenénk és szolgálánk azt, amire Isten elrendelte az életünket. A keresztyén magyar nemzet arra rendeltetett, hogy Európában nemcsak a török megszállás idején legyen, váljon, maradjon a keresztyénség védelmezője és bástyája, hanem ma is. Ezért mi ne váljunk feledékeny hálátlan lelkűekké, hanem erősítsük meg hitünket és reménységünket az Isten szeretetében, hűségében és ígéreteiben, építsük azt a jelent és a jövendőt, amelyekért hőseink és atyáink a vérüket, javaikat adták és áldozták fel, hogy nekünk lehessen holnapunk. Ne engedjünk ma a megosztottság kísértésének, azoknak a hangoknak világszerte, amelyek semmi mást nem szeretnének, minthogy a húsos fazekak mellett tele hassal sóhajtozzunk a nemlétező szabadság után, mert ez hálátlanság lenne a minket megtartó Élő Isten ellen és őseinkkel, mártírjainkkal szemben is.

Ez március 15-ének örökérvényű üzenete. Akkor, ott megvalósulhatott az a nemzeti egység, amely egy cél érdekében egyesített szerbet és horvátot, magyart és tótot. Ezért tűzünk ki ilyenkor kokárdát a mellkasunkra és tesszük ki a nemzeti lobogót épületeinkre, ezért szavalják el mindenhol a Nemzeti dalt és mondják el a 12 pontot, mert arra emlékezünk, hogy milyen szép és szent dolog a magyar szabadság. Elméletben egy évben egyszer ünnepi megemlékezésen, ünnepi hangulattal a szívünkben. De igénk szerint mindez kevés, mert az emberek életét és lelkét nem az ünnepi pillanatok határozzák meg, hanem mindannyian tudjuk, sokkal inkább a szürke hétköznapok.

45 vagy 46 nappal ezelőtt mindenki egyetértett azzal, mikor elindultak Egyiptomból, hogy milyen fontos a szabadság. Akkor eufórikus hangulatban mindenki hálás szívvel dicsérte az Istent és még a vízbe is követték Mózest. Ám jöttek a hétköznapok, annak terhei és próbái, amikor az embereknek maguknak kell megmutatni, mit jelent a hűség, az elkötelezettség és az odaszánás. Mert az ígéret földjéig mindig hosszú, fáradságos és áldozatos út vezet, amit az ember szeretne megspórolni, de nem lehet. Ilyenkor jönnek a lázadások, a széthúzások, fellázadunk az éppen aktuális Mózesek ellen, építünk inkább aranyborjút, csak valami kézzelfogható legyen a szemeink előtt. Ezeknek a megtorpanásoknak mindig óriási ára van, hiszen tudjuk a történetből, hogy milyen sok ember veszett oda a hitetlenek közül, mire eljutottak az ígért célig. Tudjuk, mennyi megspórolható energia, fáradság, könny és élet hullott hiába a porba. Ezért kell hát nekünk, hívő embereknek, ahol lehet küzdeni ez ellen az átkos örökség ellen.          

Harcoljunk a hitetlenség ellen, mert a hitetlenség szabadságunk és önmagunk legnagyobb ellensége. Azért fontos ez, mert ilyenkor a nép elkövetné élete legnagyobb hibáját, visszafordulna újra Egyiptom felé. Sok ilyet láthattunk már mi is a történelmünkben. Megrettent a nép, a többség, és ahelyett hogy tovább mentek volna a szabadulás útján, inkább visszafordultak, visszasírták a múltat. Óriási ilyenkor az aktuális Mózesek felelőssége és szerepe!

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy váljunk újra keresztes lovagokká, erőszakos hittérítőkké. Nem, nekünk nem ez a dolgunk, ezeket a kísérleteket mindig megítélte az élő Isten! Viszont legyünk olyanokká, mint itt Mózes és Áron! Figyeljük meg, mit cselekednek ebben az elkeserítő helyzetben! Nem állnak neki vitázni a néppel, nem ítélik el őket. Ilyenkor az egyik legnagyobb hiba, mikor átmegyünk – talán jogosan is – ítélkező felsőbbrendűségbe: ide jutottatok, megérdemlitek. Leveszem rólatok a kezemet és többé nem érdekel a sorsotok! Nem hangolódnak rá a nép zúgolódására, nem a közhangulattal foglalkoznak, hanem felmutatják megint újra az Isten szabadításának csodáját és ajándékát. Nem azért szabadított meg az Isten minket, bennünket, mert mi olyan nagyszerű emberek vagyunk, mert megérdemeltük, hanem azért, mert nagyon szeretett bennünket. „Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptomból.” Igen ennek a felismerése az, ami egyedül legyőzheti a hitetlenséget, megint rá kell döbbennie a népnek, milyen nagy csodát tett az Isten az Ő hűségéért, az ígéreteiért és a szeretete miatt. Ezt kellene, hogy felismerje a mai ember is, hogy ez a világ csak azért nem rohant még bele egy végleges pusztulásba, mert van egy mögöttes akarat, szeretet, megtartó kegyelem, ami őrzi és védi azt. Nem az ember nagyszerűségéért, hanem a féltő és megőrző isteni szeretet miatt létezik még. Ez a gondviselő atyai szeretet parancsolt megálljt a nácizmusnak, a kommunizmusnak, a hidegháborúnak és ez fogja megállítani ezt az erkölcsében megromló jelenkort is.

Csak így válhat érthetővé Isten szabadításának lényege és csak így válhat változtathatóvá a hitetlenség, csak így lehet hatásosan küzdeni ellene. Figyeljétek meg az Ige folytatását: „reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét!” Fontos a sorrend: először tudjátok meg, kinek köszönhettek mindent, utána meglátjátok reggel az Úr dicsőségét, majd utána lesz manna is és fürj is. Nem pedig fordítva! Itt él egy óriási tévedésben és bűnben a mai ember: mindig a mannát ígéri először, mert azt reméli, ezzel elérheti a célját és befoghatja a hitetlenkedők száját. Így soha nem lesz változás a hitetlenkedők szívében és fejében!

Az elégedetlenkedők mindig többen lesznek, vagyis a Mózesek és az Áronok mindig kisebbségben fognak küzdeni a hitetlenség ellen. Ettől azonban ne féljünk, mert soha nem leszünk egyedül! Március 15. üzenete, hogy a szívben élő Istentől megáldott hit csodákra képes! Képes arra, hogy győzzön az igazság, képes a legyőzhetetlennek tűnő akadályokat legyűrni. Szembe tud fordulni világi nagyhatalmakkal és olyan folyamatokat elindítani, amelyek megállíthatatlanul elérik a céljukat. Erről beszél az egész Biblia, hogy mindig vannak egyesek, akik merik felvállalni a hitüket, az isteni igazságot kimondani, és még ha akkor, ott, talán el is vesznek, mint ahogyan 49-ben leverték a szabadságharcot, de a magvetésük előbb vagy utóbb szárba szökken.

Jézusnak is áldozatot kellett hoznia azért, hogy majd később 12 tanulatlan emberből kiindulva ez az egész világ megismerje az evangélium csodálatos üzenetét. Akkor, ott látszólag értelmetlennek tűnt élete és áldozata, ugyanúgy, mint a márciusi ifjaknak, de később mennyire igaza lett Petőfinek, igei valóságot írt le:

Hol sírjaik domborulnak, unokáink leborulnak és áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.”

Csodálatos megfogalmazása ez az isteni küldetés beteljesítésének és ezért kell nekünk is küzdeni mózesi, ároni, márciusi módon a hitetlenség ellen. Szem előtt tartva azt, hogy mi is azért küzdünk a hitetlenség ellen, hogy felismerjék az emberek Isten csodájának szabadítását és ajándékát Jézus Krisztusban.

A hitetlenség ellen kell a hit erejével küzdeni

Építsük újra önmagunkban és környezetünkben a hitet a magunk élő hitével! Ne csak emlékezzünk, hanem cselekedjünk is. Nekünk most nem a haza szabadságáért kell harcolnunk, hanem a hitetlenség ellen kell a hit erejével küzdeni. Merjük felvállalni az evangélium üzenetét nem harcosan, hanem szeretettel a szívünkben, a cselekedeteinkkel és a bizonyságtételünkkel. Nem álságos, mindent elfogadó és toleráló szeretettel, hanem úgy, ahogyan Mózesék tették, a márciusi ifjak tették az isteni igazságot megélve és hirdetve. Konkrétan most imádkozzunk ezért a világért, segítsük a rászorultakat, majd ha lehet, építsük újra közösségeinket. Mert ennek a járványnak csak akkor lesz értelme, ha a hitvalló közösségek megerősödve újraépítik majd az Isten országát közöttünk. Mindannak, amit Isten tett, amit megtapasztaltunk, hitet, bizalmat kellene építeni bennünk. Isten a hit útján vezet bennünket most is. Mindent, amit Ő ad, ígéreteiben, igéjében nyújtja felénk, de nekünk kell azt az Ő szavára megragadni, magunkévá tenni. A hit sohasem készen kapja a dolgokat, a mannát és a fürjeket is össze kellett szedni, meg kellett fogni mindenkinek saját kezével, ha enni akart belőle. A hit egyszerre ajándék és feladat. Megbízatás és küldetés, amelyet ha betöltünk, akkor válhat megtapasztalhatóvá Isten szabadításának valósága. Ezt a folyamatot nevezi Pál apostol a hit harcának. Ez az a harc, amit meg kell vívnunk legelőször önmagunkkal és legtöbbször környezetünkkel is, mert mindig vannak külső és belső akadályok, nehézségek, kételyek, amelyek miatt lehetetlennek látjuk Isten ígéreteinek megvalósulását. Pedig Isten megvalósítja ígéreteit, csak nem szabad hitetlennek lenni, hanem bízni kell abban, hogy amit Isten megígért, azt ő meg is tartja. Tudjuk a Bibliából, Isten népe hitetlensége ellenére is állta a szavát, gondoskodott róluk, mert ha mi hűtlenkedünk, Isten akkor is hű marad, ezt hívjuk kegyelemnek. Erre lehet építeni, ebbe lehet kapaszkodni és erre lehet hálás szívvel emlékezni.

Erre a hűségre és szabadításra emlékezünk most nemzeti ünnepünk alkalmával is, ezért a hívő ember Jézus szabadítására tekintve ünnepli meg a nemzeti ünnepeket is, az ő szeretetével igyekszik tenni népéért. Így válhat világossá, hogy Isten és a nép, Isten és a haza szétválaszthatatlan egységet alkot, hogy a magyarságunk Isten ajándéka, amelynek a megőrzése és megélése Istentől ránk bízott feladat és küldetés. A szívünkben világossá lesz, hogy mit köszönhetünk az Istennek, Jézus Krisztusnak, aki nem törődött az emberek éppen aktuális véleményével csak az Atya akaratát cselekedte meg az emberért. Nem érdekelte, hogy ki mit gondol vagy mond róla, ő csak adta mindazt, amit hozott ajándékként ennek a világnak. Nem várt érte köszönetet, sem hálát vagy éppen elismerést. Szerette annyira az embert, hogy élte és megcselekedte mindazt, ami a megváltáshoz szükséges volt, az életét adta érettünk. Az ő példája, a márciusi hősök példája adjon nekünk erőt, hitet és kitartást, hogy ami rajtunk áll most a mi korunkban, azt megtehessük!

Kálmán Csaba – Hunhír.info
(A szerző református lelkipásztor)