Nagy vihart kavartak az utóbbi napokban Puzsér Róbert publicista a magyarok hősei kapcsán tett kijelentései. A szerző nem szerencsés kifejezéseket használ, ez sokaknál kiverte a biztosítékot. Írása kapcsán felmerülhet, milyenek a magyarok, milyen a nemzeti identitás- és történelemképük, kik is férhetnek bele a magyar Pantheonba, európai mérlegre helyezve? Mindezen kérdések talán úgy lehetnek érdekesek, ha megpróbálunk összehasonlítást tenni más európai, vagy nem európai nemzetek identitásképével, hőseivel.

Mindenekelőtt próbáljuk idézni Puzsér vitatott és támadott sorait: „A XX. század rettenetes történelmi időszak volt, démoni eszmékkel, elaljasult, legyilkolt emberek millióival. A magyarok hősei is ilyen mocskosak, sikertelenek, tragikus tévedésekkel terheltek- s ilyenek a mai magyarok is, akik kétségbeesetten próbálják eltussolni a múlt bűneit, és nem akarják látni a jó szándékot a félresiklott tettek mögött. Semmit sem tanultak őseik vagy az elődeik bűneiből, inkább az ellenséges törzs egykori tolvajlásaiból és gyilkosságaiból faragnak fegyvert azok leszármazottai és utódai ellen.”

A szerző „törzsi háborúról, kultúrharcról” beszél, előhozza az 1944-45 fordulóján, a Buda-Hegyvidéken történt tragikus eseményeket. Az erőszak bárkivel szemben tragikus és szomorú, ugyanakkor kérdéses, hogy különböző nemzetek történetében a különböző hátterű, indíttatású, irányultságú terror milyen utólagos értékelést, minősítést kap, illetőleg hogyan viszonyul a nemzeti identitásképhez.

A szerzőnek talán abban igaza lehet, hogy bizonyára hazánkban léteznek a leginkább átjárhatatlan falak, szinte törzsi jellegű konfliktusok a különféle ideológiai indíttatású kulturális és politikai elitek közt. Az igaz, hogy az akcióra azonnal reakció jön, egyik fél képviselői sem mérlegelnek igazán, hanem megpróbálják saját prekoncepciójukra megtalálni a megfelelő igazolásokat, ezzel pedig a politikai vagy kulturális értelemben vett ellenfelet besározni, lejáratni. Ez a mérlegelés nélküli címkézés szinte reflexszerűen működik a politikában, a kulturális szférában.

A hazai, szinte három évtizede állandósult lejáratás, marakodás mellett talán érdemes egy kis kitekintést végezni, van-e ilyen jellegű éles konfliktuálódás más európai, vagy az európai kultúrkörhöz köthető államban. Végezzünk egy kis szemlét!

Sajnos, amióta világ a világ, az erőszak és a terror része volt az egyetemes és a hazai történelemnek. Éjfélig lehetne beszélni az ókor, a középkor, a kora újkor történetét kísérő terrorról. Nem különbözött ettől a XIX. század, a francia forradalom, az 1792-től kezdett terrorjával, a direktórium és a császárság háborúival, a gyarmatosítás kegyetlenségeivel, az amerikai polgárháború veszteségeivel, az indiánok elleni ellen elkövetett erőszak áldozataival.

Beszélhetnénk a brit, vagy holland hódítás és uralom kegyetlenségeiről Indiában, Dél-Afrikában, Írországban vagy Indonéziában.

Hazánk eddigi történetében páratlan jelenség volt 1848-49-ben a nemzetiségi mozgalmak által több tízezer emberéletet követelő magyarellenes terror. Az is igaz, hogy példaként Bem és Damjanich, Perczel, még ha messze nem is ugyanabban az arányban, de visszavágtak a nemzetiségi mozgalmak terrorjára.

Az idézett cikk szerzője által borzalmasnak nevezett XX. század története is sokkal bonyolultabb, mint az idézett írásból következhet.

Az I. világháború a maga 20 milliós, főként katonai veszteségeivel csak csekély mértékben érintette a civil lakosságot. A világháborút követő forradalmi mozgalmak és a rájuk reagáló ellenforradalmak, a gyarmatosítás elleni és a különféle függetlenségi küzdelmek szintén számos áldozatot, veszteséget követeltek.

Beszélhetnénk az orosz polgárháború, a görög-török-örmény konfliktusok sok százezres halottjáról, a sztálini rendszer sok milliós áldozatáról.

Hazánkba 1919-ben érkezett el, a háború alatt addig ettől mentes hátországba a terror. Előbb a vörösök alkalmazták, majd a fehérek vágtak vissza. A mindkét oldalon külön kb. 500-600 fő közötti áldozatot követelő erőszak talán harmada fegyveres összecsapásokban vesztette életét, talán kétharmada volt a ténylegesen kivégzett. A britek 1919 áprilisi, indiai, amritszári vérengzése körülbelül annyi áldozatot követelt, mint a hazai vörös-, vagy fehérterror külön-külön kivégzettjeinek száma. Természetesen tragikus volt a vörös terror, de a fehér visszavágás is, ugyanakkor az ellentétes irányú hazai politikai erők akár a nemzetközi, akár a hazai propagandában jelentősen túldimenzionálták az adatokat, történéseket.

Az is tény, hogy hazánkban százezrek estek áldozatul a II. világháború alatt előbb a deportálásnak, majd a nyilas pártszolgálat elvadult csoportjai is követtek el emberiesség elleni bűnöket, ezt követően pedig ismét százezrek lettek áldozatai a bolsevista hódítók gyilkosságainak, a Gulag-lágerekben történő kényszermunkának.

Itt felmerülhet az elemzés és értékelés, egyrészt e veszteségek kényszerpályás történelmi helyzetben, másrészt pedig rendkívül kiélezett háborús helyzet közepette történtek. Az idézett cikk szerzője talán nem veszi figyelembe e körülményeket, amelyek természetesen nem jelenthetnek indokot az ártatlan személyekkel szembeni erőszakra.

Ugyanakkor más nemzetek történetében nem találhatóak „mocskos hősök”? Még brit tankönyvek adatai szerint is a második világháború alatt a Luftwaffe támadásai 75000 emberéletet követeltek, ezzel szemben a RAF és az amerikai légierők támadásai Németországban ennek a tízszeresét. Ennek ellenére a nem túlzottan nagy történelmi mérlegelő-képességgel rendelkező szocialista politikus Churchill-szobrot emeltetett Budapesten. A britek számára fel sem merül a volt konzervatív miniszterelnök szerepe árnyalása.

Ha tovább lépünk Európa 1945 utáni történetébe, láthatjuk, hogy nem kizárólag a kommunista rendszerek egyébként teljesen elítélendő terrorjáról lehet beszélni. Az 1954-62 közötti algériai függetlenségi háború mindkét oldalon összesen mintegy egymillió áldozatot követelt. Ettől függetlenül senki sem támadja De Gaulle, Robert Schumann történelmi nagyságát.

1956-57-ben Cipruson a függetlenségi mozgalom harcot indított a britek ellen. A megszálló hatóságok számos fiatal cipriótát halálra ítéltek. A kegyelem joga a királynő kezében lett volna…

Izraelben 1948 áprilisában a zsidó milíciák több száz civil életét követelő, az etnikai tisztogatást alátámasztó vérengzést hajtottak végre Ciszjordániában egy Deir Jaszir nevű faluban.

Számtalan más példát is fel lehetne sorolni más országok történetéből is. Tehát miért csak a mi történetünk „mocskos”, miközben másoké pedig hősköltemény. Esetleg a geopolitikai helyzeten, a hatalmi konstelláció formálta erőviszonyok által kialakított kényszerpályákon nem lehetne elgondolkodni?

Ha mélyebben végiggondoljuk a jelenlegi olasz szélsőjobboldal azon felismerését, miszerint a konfrontációs történetpolitikát jó lenne meghaladni, felmerülhet, hogy kik férhetnek bele egy nem konfrontatív, szintetikusabb nemzeti identitásképbe.

Hazánkban a XX. század folyamán mintegy tíz, szinte totálisan ellentétes ideológiai alapra épülő rendszerrel, és ennél jóval több politikai mozgalommal, ideológiával, kulturális irányzattal találkozhatunk. Ezek hagyományai, emléke közös nevezőre történő hozása szinte lehetetlen, szelektív értelmezésük, hangsúlyaik kiemelése pedig tovább élezheti a konfrontációt.

Gondolatkísérletet lehetne végezni, kik is férhetnének bele mindezen rendszerekből egy szintetikus nemzeti identitásképbe?

E kérdésre talán úgy felelhetnénk, hogy talán azok, akik az ország védelmében, a szociális viszonyok előrevitelében közreműködtek. Több mint három évtizede csak a történetileg törvényszerű 1919-es ellenforradalmat szidalmazták, ma csak a kommünt. Pedig az említett szempontokon elgondolkodva példaként Böhm Vilmos, Landler Jenő, Stromfeld Aurél nyugodtan részét jelentheti nemzeti identitásunknak.

A Horthy-rendszer ugyan elindult, és jelentős lépéseket tett a nemzetépítés tekintetében, azonban a 20-as években újra erőre kapott polgárság, a vidéki földbirtokos, gazdagparaszti elitek – mindhárom csoport bizonyos kiemelkedő és értékes képviselői ellenére – jelentősen fékezték a szociális állam mondjuk az olaszországihoz hasonló jellegzetességei létrejöttét. Persze e folyamathoz Trianon, a világgazdasági válság is hozzájárult. Csak a 30-as évek második felében jelentek meg azok a társadalmi, politikai erők, melyek lendületet adtak a magyar társadalom szociális viszonyai előrevitelének, úgy hogy e folyamatokat a nemzeti értékrend és az alkotmányosság keretei között akarták tartani. Közben bekövetkezhetett a milliók lelkét felemelő revízió, majd ettől függetlenül a kényszerpálya, a háború. A felelős, alkotmányos erők 1938-44 között még kézben tartották a folyamatokat, ezért tekinthetünk Európa akkori politikai, erkölcsi élvonalát megtestesítő történelmi személyekként Teleki Pálra, Kozma Miklósra, Hóman Bálintra, Keresztes-Fischer Ferencre, Kállai Miklósra, Szombathelyi Ferencre, Nagy Vilmosra.

Nyilvánvalóan az 1944 októbere és 1945 áprilisa közötti rendszert a geopolitikai kényszer hozta létre, azonban nem csak a pártszolgálathoz csapódó lumpen és kegyetlen elemek zsidók ellen elkövetett, teljesen elítélendő tetteivel lehet minősíteni e hónapokat. A magyar katonák Budapestnél, de másutt is reménytelen túlerővel szemben hősiesen védelmezték hazánkat, de egész Európát is, de ha példaként Kemény Gábor külügyminiszter nem biztosít számos esetben védett státuszokat, sokkal súlyosabbak lettek volna a budapesti zsidóság veszteségei.

Talán itt csak néhány gondolat felvillantására szorítkozhatunk. Ezek talán elindíthatnak valamiféle differenciált látásmódot. Talán nem is olyan „mocskosak” hőseink.

Én ezt így gondolom, annak ellenére, hogy bizonyára sokan nem hajlandók osztani ezt az álláspontot. Azonban talán elgondolkodást, előrelépést jelenthet.

Károlyfalvi József – Hunhír.info