Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, nem győzzük elégszer hangsúlyozni, hogy mi sem jellemzőbb a kirekesztettségéről panaszkodó háttérhatalom igazi arculatára, mint kettős mércézése: a nemzetiszocializmus, a fasizmus áldozatai számának növelése, ugyanakkor a kommunizmus legyilkoltjaié csökkentése, vagy akár az előbbi ideológiák és az utóbbi egy szinten említése. Holott ha a huszadik században a földgolyó bármely pontján fészket rakott kommunizmus története tanulmányozásának akár csak egy órát szentelünk, már akkor is megállapíthatjuk, hogy a történelemben nem volt aljasabb rendszer az először a hitet, erkölcsöt, kultúrát, azután minden további értéket megsemmisítő kommunizmusnál.
Mert bárhol is ütötte fel a fejét a Lenin tanítómestere, Dzserszsinszkij, valamint Trockij által meghirdetett, az 1789-es francia forradalom örökségeként az „anciem régime”-mel, a régi renddel könyörtelenül leszámoló kommunizmus, legelső feladatául minden hit, erkölcs és kultúra megsemmisítését tűzte ki, az pedig, hogy hatalomra juthattak, köszönhető nem mellesleg annak, hogy mindazon nemzetek, amelyeknek testét elborítani akarta, sokáig lebecsülték képviselői aknamunkájának erejét, sőt egy sor megoldásra váró társadalmi, pláne szociális probléma elodázásával öntudatlanul elő is segítették robbanásszerű térnyerésüket.
Elő bizony, akár Magyarországon, Mexikóban, Németországban, Oroszországban vagy – Spanyolországban. Különösen is az utóbbiban, mégis alig esik róla szó. Az ott az 1930-as évek első felében, de különösen is 1936-ban történt véres események miértjét keresve alighanem igazat kell adnunk Bangha Béla jezsuitának (A spanyol egyházrablás. Magyar Kultúra, 1931):
„Az emberek a napi munkájukba temetkeztek, s azzal nem törődtek, hogyan dolgozik, mit fúr-farag, milyen aknákat ás az ellenség. Hamis biztonságérzetben ringatóztak; a prófétákat és kasszandrákat kinevették. Elmulasztottak a templom és gimnázium mellé nyomdákat és szerkesztőségeket állítani s az ellenség egy szép napon kiverte őket még a templomaikból és gimnáziumaikból is. Elmulasztották mindennap újra cáfolni a mindennap újra felhangzó vádakat és hazugságokat s ellentámadásba menve át, leleplezni a támadókat és hazudozókat. Már pedig ez a világ azoké, akik hangosabban beszélnek; nem azoké, akiknek igazuk van.”
Ami ezen években csak Spanyolországban történt, pontosan megmutatta a kommunizmus ab ovo démoni mivoltát, azt, hogy – szintén Banghát idézve (A spanyol események margójára. Magyar Kultúra, 1936) – „amint az erkölcsi jónak vannak fanatikusai, úgy vannak az erkölcsi rossznak is; valósággal megszállott lelkek, akiknek elég, ha valami istenellenes, észellenes, erkölcsellenes, azonnal melléje állnak s olyan hévvel küzdenek a rombolás érdekében, aminő hévvel a jónak védelmezőinél ritkán találkozunk.”
Lássunk erre példákat! A marxista agitátorok által kiképzett kommunista csőcselék Spanyolországban előszeretettel vetette magát a templomokra, kolostorokra és műkincseikre, valamint papokra, szerzetesekre, apácákra. Ennek mértékét már 1934-es asturiai „vörös október” egyenlegéből megállapíthatjuk: az év folyamán 580 templomot és kolostort gyújtottak fel.
A rombolás azonban 1936-ban érte el csúcspontját. A madridi A. B. C. napilap 1936. április 17-i száma a következő eseteket közölte erről: Alcandreban kirabolták a szentségházat is, a szentostyákat szétszórták a padlón. Bejarban a templom berendezését törték össze, majd nyilvános táncteremmé alakították át. Valbuenaban, míg a plébános az oltárnál misézett, egy ifjú legény hátulról hozzá lopózkodott s egy bottal úgy fejbe sújtotta, hogy súlyosan megsebesült. Ezen évben csak február 16-tól április 2-ig 106 templomot romboltak le.
Pierre François Arminjon újságíró könyvében (La terreur Rouge) beszámolt arról is, miként rombolták le a templomokat, például a Yeklai-t:
„Yekla templomainak lerombolásánál a vörös gonosztevők példátlan elvetemültséggel viselkedtek. Először Szent Lajos templomát rombolták le, ahol különösen a minden nőiességükből kivetkőzött asszonyok mutattak különös buzgalmat. Lehetetlenség szavakban visszaadni, hogyan becstelenítették és piszkolták be a szent egyházi edényeket. Ezután a többi templom került sorra s egyik a másik után dőlt romba vagy hamvadt el. Az egyik tanítónak a lánya, aki tizennyolc éves gyermek, szintén nagy buzgósággal vett részt a templomrombolásnál s az egyik templomban a főoltár megszentségtelenítését és elpusztítását maga vezényelte. Letépte az egyik Szűz Mária-szobor ruházatát, magára öltötte és borzalmas istenkáromlás közepette rontott neki a misefölszerelési tárgyaknak s azokat le nem írható obszcén jelenetek között szentségtelenítette meg és törte össze. A tömeg követte példáját. A kelyhekből bort ittak, a ciboriumból kiragadott szentostyákat lábbal tiporták s a legpiszkosabb dalok közepette a templom minden részében táncokat és orgiákat rendeztek. Egy huszonkét éves ifjú ember, valami Ortuno nevű, aki az egyik Mária-templomban a rombolásnak ellenszegült, életével bűnhődött. Először csak egy golyó érte a lábát, majd a tömeg rárontott és késszúrásokkal és botütésekkel halálra sebezte.”
De olyan is megesett, hogy egy hírhedt kommunista nő, Dolores Iriburi, Madridban nyílt utcán rohant rá egy szerzetesre, földre tiporta s a környező tömeg ujjongása közepette saját fogával harapta át a torkát és hagyta elvérezni. Vagy Ceronában kommunisták nyomultak be az örökimádási apácák kolostorába és előbb kirabolták, majd fölgyújtották az egész kolostort. A menekülő nővérekről letépték ruháikat az utcán, s a csőcselék gúnykacaja mellett kellett meztelenül táncolniuk. Egyeseket közülük nyílt utcán megbecstelenítettek, majd benzinnel leöntöttek s elevenen meggyújtottak.
A spanyol kommunista agitátorok aligha maradtak el a korábban nálunk mindenhol csak raboló és gyilkoló Lenin-fiúktól. 1936. augusztus 2-án a barcelonai városi színházban nagy marxista gyűlés volt, melynek vezérszónokai Gorkin és Nin szocialista vezérek voltak. Az első többek között ezt állította: „Mi nem vagyunk vérszomjasok vagy bosszúállók, de amikor arról van szó, hogy takarékoskodni kell a vérrel holnapra, megmondjuk nyíltan, hogy egy munkás élete többet ér nekünk, mint tíz vérszopó parazita élete.” A másik egész egyszerűen kijelentette: „Sok megoldani való probléma volt Spanyolországban, aminek megoldására a polgári republikánusok nem is gondoltak. Mi megoldottuk az Egyház problémáját azzal, hogy egyetlenegy templomot sem hagytunk a föld színén.”
Amikor 1936 júniusában a barcelonai nemzeti felkelés meghiúsult, a kommunista munkások elrekvirálták a magánautókat s géppuskákkal szerelték fel. Megkezdték a városban a házkutatásokat, s aki csak gyanús volt, megrohanták és agyonverték. Néha, hogy valakinek az érzelmeiről meggyőződjenek, megparancsolták, hogy káromkodjék, s aki megtagadta, minden további nélkül legyilkolták. Különösen is az erdőkbe és hegyekre menekülő „nyulak”-ra, a falusi papokra és „vérszopó paraziták”-ra, az apácákra vadásztak. Florindo Rubini irgalmas rendi generális beszámolója szerint ötnapos barcelonai tartózkodása alatt a városban négyszáz klerikust gyilkoltak le.
Történt mindez akkor, amikor maga a köztársasági elnök, Manuel Azaña, a kereszténységben a lelki rabszolgaság rendszerét látta, amely az emberi szabadságot kétezer éven át lebéklyózta, amiért is csak hajmeresztő gyűlölettel tudott a papokról és a szerzetesekről beszélni, s legfőbb törekvésének tartotta, hogy egy új, mindennemű vallási befolyástól mentes Spanyolországot teremtsen. Amit azonban nemcsak Francisco Franco tábornok nemzeti mozgalma torpedózott meg, hanem ideig-óráig kommunista befolyás alá került spanyol munkások is, mint közülük az, aki a sevillai nagyheti körmeneten a jóreménységről nevezett Mária-szobrot hordozók elé ugorva így kiáltott fel hatalmas tapsvihar közepette: „Én ugyan kommunista vagyok, de aki a mi Szűzanyánkat érinteni meri, azt azonnal agyonütöm.”.
A spanyol vérfürdő iménti, a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1936. évfolyama alapján megidézett epizódjai – melyekhez hasonlókat még bővebben Hitter József jezsuita könyve ismertet (Spanyol tűztenger, 1938) – persze Moszkva és a szabadkőműves páholyok hol nyílt, hol burkolt támogatásával történtek, s nem utolsósorban hazai csatlósaik, a szociáldemokraták helyeslése mellett. Amint ugyanis a történtek krónikásai közül Nyisztor Zoltán pápai prelátus írta (Magyar Kultúra, 1936), „a baloldali magyar lapok kezdettől fogva ritka egyértelműséggel csak mint lázadókról és zendülőkről emlékeztek meg a nemzeti mozgalomról és a legkétségbeesettebb igyekezettel szuggerálták be a magyar olvasóközönségnek, hogy Spanyolországban csak a baloldal győzhet”.
A baloldal, amely, legyen az egyik arca kommunista, a másik szociáldemokrata, maga a testet öltött démon. Mert nem véletlenül idéztük e napon áldozataira emlékezve éppen az egykorú, manapság már valahogy alig ismert s idézett spanyol eseményeket. Amelyek éppúgy, mint a korábbi orosz-, német- és magyarországiak, minden kétséget kizáróan tanúsítják címbeli állításunkat. Igen, nem volt aljasabb rendszer az először a hitet, erkölcsöt, kultúrát, azután minden további értéket megsemmisítő kommunizmusnál.
Mert azért ne feledjünk el e napon kettőt. Először is azt, hogy lehet valaki bármennyire bírálója, sőt akár ellensége a fasizmusnak, a nemzetiszocializmusnak, azt azonban el kell ismernie, ha tárgyilagos kíván lenni, hogy azok nem romboltak le templomokat, kolostorokat, nem gyilkoltak le papokat, apácákat, nem akarták magát a vallást felszámolni, miként nem rekvirálták polgáraik vagyonát, nem erőszakolták meg leányaikat, asszonyaikat. Másodszor pedig, hogy a baloldal céljai mindig változatlanok, legfeljebb az eszközeik változók – amint azt mai hazai képviselőik magatartása mutatja. Ami miatt ez a nap sajnos nem csak a múltról, hanem a jelenről is szól.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
