Csurka István halálakor

Lihegnek majd a nyomában
dicsőség árnyékfoszlányáért,
vagy fröcsögnek róla tákolt vádakat.
De ki mondhat róla igaz szót,
tisztító lélekviharból
ott a téren,
királyok karéjában?
Akad-e egy is,
aki utána az emelvényre lép?
Lesz-e utána hiteles mondat,
amire felcsillanjon a sok szem,
s egyként üvöltsön Trianonról,
szétlőtt ötvenhatról,
elcsalt múltunkról-jelenünkről?
Mondd, miért,
hogy magyarból csak spiont hazudnak,
vagy véres ingben égbe menesztik?
Ne szólj hát inkább!
Csendkoporsó magányában
már nem hív senkit!
A szó furcsa jószág!
Szabaddá szerethet nemzetet,
gyalázhat minden elmúlt időt,
csak a daróchangokat nem műveli.
Gábriel lenézett rá az oszlopról
újra meg újra.
Akkor most itt az ideje
értünk is imádkoznia!
Szent Koronánkat felmutatva
összehívni a magyart!
Mert ahol csupán temetni gyűlnek,
bizony, megássák önnön gödrüket!
Lássuk hát,
mennyi mécses mutat néki utat,
s hányan vehetnek gyászban fehéret?
Ne mondd hát,
hogy ilyen volt, vagy amolyan!
Elég, ha meghajtod fejed!
Ugye értitek,
“Kedves leendő palesztin barátaim”?

Ferencváros, 2012. február 5.