A kétpólusú, megosztott világ számára felkavaró érzéseket hozott 1956 október-novembere. A magyar forradalom képei megrázták a világot, az együttérzés, a rokonszenv mély érzelmeit váltották ki, hozták felszínre. A magyar forradalom a nyugati világot szembesíthette a hajdani, az önkényuralmi rendszerek elleni XIX. századi forradalmaival, szabadságeszméivel, az alkotmányos, demokratikus szabadságot, sok esetben a független nemzetállamot kivívó küzdelmeivel. Nevezetesen azokkal a romantika művészetének is témát adó harcokkal, forradalmakkal, szabadságharcokkal, melyek a nemzeti-polgári Európát megteremtették 1820-49 között, és amelyek 200 éves évfordulói következhetnek a következő két-három évtizedben. Csak érintőlegesen, e következő rövid három évtized fogja eldönteni, hogy Európa képes lesz-e magát, értékeit megvédeni, megőrizni egy új, a szabadság köntösébe öntöző zsarnokság, és az álhumánus Kalergi-terv rombolása ellen.

Tény, hogy a nemzetközi szabadkőművesség, a nyugati hatalmak, majd a szovjet rendszerrel történő cinkos együttműködésük rombolta le hazánkat. Mindenki számára ismert módon történt ez 1918-20 között az 1944 őszi moszkvai külügyminiszteri értekezleten, majd Jaltában pedig a szovjet, bolsevik hatalmi zónába taszították hazánkat. Mindezek meghatározták a magyar nemzet lehetőségeit, azt a koordináta-rendszert, melyben élhette nemzeti életét.

1956 talán egy pillanatra minimális kitörési lehetőséget, a felszabadulás esélyét jelentette abból a világbirodalmi rendszerből, amelybe 1945 folyamán belekényszerültünk. Sok jel utal a forradalom tudatos kiprovokálására, előkészületek pedig már október 23. előtt a leverésére. Természetesen mindez semmit sem von le a magyar ifjúság hősiessége értékeiből, abból a csodálatos és tragikus eseménysorról, amelyről az egész világ beszélt ezekben a napokban.

A nyugati nagyhatalmak sajnos minden meghirdetett elvük ellenére elfogadták a kétpólusú világrendet, ezen belül Közép- és Kelet-Európa alávetettségét a szovjet birodalomnak.

A következő sorokban hipotetikus elgondolások, probléma- és kérdésfelvetések is megtalálhatóak lesznek majd. Olyan kérdések, melyekre csak szaktörténészek igen mély kutatómunkája alapján lehet körvonalazni, vagy megfogalmazni a válaszokat.

Az, hogy előre tervezett provokáció is szerepet játszhatott a forradalom kirobbanásában egyértelműnek tűnhet. Példaként már október 23. előtt harckészültségbe helyeztek egy Temesváron állomásozó szovjet páncélos hadosztályt, ugyanez történt Székesfehérváron. Csapnál már október 22-én pontonhidak lerakását készítették elő, Kis A. Sándor kutatásai szerint a román titkosszolgálat is küldhetett diverzánsokat Budapestre. Helyi szinten az ÁVH és a rendőrség több helyen engedélyezte, hogy a felkelők csekély hatású fegyverekhez juthassanak. A szektás-dogmatikus hazai és külföldi erők célja talán az lehetett, hogy a felkelést kiprovokálják, majd leverjék, ezzel stabilizálják saját pozícióikat. Azonban a szellem kiszabadult a palackból.

Az október 23. utáni pár nap eseménysora nagyon váratlanul érte a világot. A nemzetközi diplomácia, politika folyamatai – mindkét hatalmi blokkban – felgyorsult módon reagálták le az eseményeket. Óriási meglepetés, szenzáció volt a forradalom győzelme október 28-ára. Az események ilyen alakulásával senki sem számolt, nem is tudták igazán értelmezni.

Tény, hogy a hazánkban lévő szovjet erők az adott pillanatban nem voltak elégségesek a forradalom leverésére, azonban a szovjet álláspont az adott pillanatban más kérdéseket is felvet. Kizárható-e, hogy a szovjet pártvezetés egy pillanatig hagyhatta az általa is utált Rákosi-Gerő rendszer fegyveres megdöntését, és a hatalmi, geopolitikai keretei közötti korlátozott átmenetet megengedhetett-e volna? Az október 29-ei szovjet kormánynyilatkozat talán egybecsenghet ezzel, ugyanekkor taktikai lépés is lehetett.

Talán elsőként Spanyolország volt az állam, mely diplomáciai lépéseket tett a szovjet beavatkozással szemben. Október 26-án Spanyolország ENSZ nagykövete, Diego Buigas de Dalmau az ENSZ főtitkárához intézett jegyzékében tiltakozott a véres szovjet beavatkozás ellen, és intézkedéseket kért a szervezet főtitkárától.

1956 október 29-én, mikor lényegében győztesnek volt tekinthető a magyar forradalom – ezt a szovjet kormánynyilatkozat is elismerte – Forster Dulles amerikai külügyminiszter nyilatkozatában kifejtette, hogy az USA nem tekinti potenciális katonai szövetségesének a közép-európai államokat. Szintén csak hipotézis, kérdésfelvetés, hogy a Szovjetunió esetleg elfogadott volna-e a forradalom október 23-28. közötti győzelme eredményeképp egy hatalmi szféráját nem elhagyó, esetleges lengyel, Gomulka-típusú, vagy finnlandizációs modellt? Többet semmiképp sem. Az is biztos, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael október 30-én Szueznél, a csatornát államosító Nasszer elnök Egyiptoma ellen indított támadása jelentősen befolyásolhatta a szovjet álláspont alakulását. Mindenki előtt ismeretes, hogy a szovjet erők jelentős átcsoportosítása, összevonása, majd a november 4-én induló szovjet agresszió, a Forgószél-hadművelet, a szovjet erők hatalmas túlsúlya révén véresen letörte a forradalmat.

A spanyol kormány a forradalom napjaiban folyamatos figyelemmel kísérte a magyar eseményeket. Francisco Franco államfő több esetben fogadta Marosy Ferenc magyar királyi nagykövetet, aki tájékoztatta a magyar helyzet alakulásáról. A pontos tájékoztatás kedvéért itt meg kell jegyezni, hogy a kommunista blokk részévé váló Magyarország és Spanyolország között megszűnt a diplomáciai kapcsolat, ezért Franco fenntartotta a Madridban működő Magyar Királyi Követség működését. A forradalom napjaiban Franco többször meghallgatta Marosy álláspontját.

November 4-én este, a szovjet agresszió hírére Franco tábornok kormányülést hívott össze Madridban, ahol döntés született a magyar forradalom és szabadságharc katonai megsegítéséről. Augustin Munoz Grandes tábornok, honvédelmi miniszter, aki a második világháborúban a Szovjetunió ellen harcoló Divison Azul – Kék Hadosztály parancsnoka volt, kérte felmentését tisztsége alól, hogy elvállalhassa a Magyarországra küldendő hadtest parancsnokságát.

Bár az önkéntes hadtest nagyon rövid idő alatt készen állt, azonban az USA vezetése letiltotta az akciót. A csapatszállító gépeknek ugyanis le kellett volna szállnia üzemanyagfelvétel miatt vagy Ausztria, vagy Svájc, vagy a Német Szövetségi Köztársaság területén. Az előző két állam esetében a tiltás a semleges státusra hivatkozott, a harmadik esetében pedig a szövetségi rendszerhez való tartozásra. Az USA madridi nagykövete is azonnali hatállyal követelte az akció leállítását a spanyol kormánytól. Ugyanakkor az USA külügyminisztériuma november 2-án biztosította a Brioni szigetén, a forradalom leveréséről Hruscsovval megegyező Tito jugoszláv elnököt semlegességéről, valamint, hogy nem viszonyul kedvezően a keleti blokk olyan kormányaihoz, melyek barátságtalanok a Szovjetunióval szemben.

Suarez Fernandez történész szerint az is szerepet játszott az akció leállításában, hogy november 4. után pár nappal Madridban is ismeretessé vált, hogy a szovjet csapatok már november 5-én megszállták Szombathely és Sopron környékét, az akció tervezett kiindulópontját. Így lekerült a napirendről az a terv is, hogy a keleti blokkban bevetésre kerüljenek a Zákó András tábornok vezette, mintegy 5000 főt kitevő, magyar, cseh, szudétanémet, lengyel, szlovák, román, bolgár emigránsokból szervezett diverzáns egységek. Őket elsősorban Csehszlovákiában vetették volna be.

Az akció elindulása minden bizonnyal európai, vagy világháborút váltott volna ki, a siker csekély reményével. Az talán lehetséges, hogy a közép-európai országokban törésvonalakat, a belpolitika robbanását idézhetett volna elő a spanyol beavatkozás esetleges rövid távú sikere, ez azonban a gigantikus és monolit szovjet haderő esetében minden bizonnyal elképzelhetetlen lett volna. Ezért is lenne érdekes, ha példaként a korabeli szovjet politika és hadsereg szakértői pontosítanák, elképzelhetőek lettek volna-e belső törésvonalak a szovjet birodalomban és az akkori világ legerősebb hadseregében? Szintén csak hipotézis és kérdésfelvetés, a keleti államok mindegyike esetleges belobbanása megoldható feladat lett volna-e a Szovjetunió számára?

Mindenesetre Maria Dolores Ferrero Blanco, a kérdést kutató spanyol történész több olyan történészi álláspontra utal, melyek szerint, ha nincs a szovjet haderőnek a magyarországi lekötöttsége, akkor esetleg támadólag léphetett volna fel a Nyugat ellen a szuezi háború miatt. Ha ez igaz, akkor 1944-hez hasonlóan ismét Magyarország áldozata mentette meg Nyugat-Európát a szovjet lerohanástól. Lehet, hogy megérdemelték volna?

Az tény, hogy Franco 1957 novembere és 1958 januárja között megnyert egy háborút Marokkó ellen, de ez nem a világ legerősebb hatalma ellen vívott háború volt.

A tényszerű igazsághoz még azt is hozzá kell tennünk, hogy a Spanyol Köztársaság emigráns, Párizsban működő kormánya nevében Francisco Varela külügyminiszter is tiltakozott hazánk szovjet megszállása ellen. Amikor Barcelonában a katalán diákok szolidaritási gyűlést tartottak a magyar forradalom mellett, Katalónia függetlenségét, és a magyar és katalán szabadságot egyaránt követelték.

Így végső soron Spanyolország csak humanitárius segítséget: élelmiszert, gyógyszert küldhetett hazánknak.

November 14-én Eisenhower elnök a nemzetközi sajtó képviselői előtt kijelentette, hogy az USA soha sem javasolta egyetlen kis nemzet számára, hogy szembeforduljon azzal a világhatalommal, melyet lehetetlen legyőzni. Más alkalommal egy olyan kijelentést is tett, hogy a magyarok rosszul választották meg szabadságharcuk időpontját. Ehhez csak azt lehet hozzátenni, a szuezi háború egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, győzelme pillanataiban kezdődött. Tehát ki és mikor is választott számára jó időpontot?

Az USA vezetői nyilatkozatai lényegében tudomásul vették a szovjet dominanciát, hatáskört a vasfüggöny túlsó oldalán.

Franco rendszerével geopolitikai okok miatt az USA még közel két évtizedig kénytelen-kelletlen együttműködésre kényszerült. A Falange Nacional szociális-korporatív, nacionalista elvekre épülő, általános foglakoztatást, állami szociálpolitikát érvényesítő szigorú rendszere, a 60-as években bekövetkezett spanyol gazdasági csoda még ma is nosztalgikus érzéseket vált ki a spanyolok tömegeiben.

Visszatérve, Magyarország számára legfeljebb Cabot Lodge madridi USA-követ Marosy felé tett mentegetőzése: ”Szégyellem, hogy hazám nem segített ezen a szerencsétlen nemzeten.”, vagy a katalán szerzetes, Ramon Cue Romano, Sangre de Hungria – Magyarország vére című gyönyörű verse maradhatott.

Így vált egy kis nemzet hősi erőfeszítése a világhatalmi egyensúly áldozatává.

A hazai sajtó „polkorrekt” álláspontja megközelítésében e kérdéskör nemigen merülhet fel a mai magyar sajtóban.

Károlyfalvi József – Hunhír.info