Ahogy idősödöm, azt veszem észre, hogy kortársaimmal együtt a legtöbben gyűjtögetünk. Emlékek homokszemfoszlányából emlékkárpítozunk és hogy prózai is legyek: kenyérmorzsákat, ételeket, ruhákat, cipőket, vagy éppen szappandarabokat rakosgatunk el, sőt még menthetetlenül fonnyadó virágokat is visszavágunk, nem dobjuk ki őket, hátha kihajtanak.

Homályból kaparunk elő cserepeket, miközben színesítünk és valóban, színesedik is a fakó, mert a múlt így lesz egyre színesebb, a jövő – pedig – sajnos egyre ködösebb.

Aztán igyekszünk mindent élesztgetni. Testileg töltekezünk a vitaminkúrákkal, arányos fizikai terheléssel sportolgatunk, tartjuk a szénhidrátszegény diétát, sőt sminkelünk, hajat festünk és régi ruháink méretét is megkíséreljük szinten tartani. Valahogy próbálunk MEGMARADNI fogyó környezetünk még meglévő darabjaitól körülvéve. Próbálunk még valami maradandót összetákolni abban a reményben, hogy az utánunk jövőket még emlékeztessük valami általunk produkáltra. Mesélünk, firkálunk, továbbadunk értékesnek képzelt emlékeket, családi és egyéni történeteket, mulatságosakat, fájdalmasakat, reálisakat és főleg tanulságosakat. Hátha jó talajra hull az értékvesztett világban némi érték, amiből majd szemezgetni is lehet, ha lesz rá receptor. No, meg persze idő!

Mert akire nem emlékeznek, az kétszer hal meg. Most akkor megyek és gyújtom én is a mécsest, hogy minden emlékezésre méltó jobban, fényesebb környezetben lássék! Legalább magamnak, bár lehet, hogy másoknak is.

Gundy Sarolta – Hunhír.info