Gyakran elhangzik, milyen sokat köszönhetünk a reformációnak, mondván, általa született meg a magyar irodalmi műveltség, fordították le a Bibliát anyanyelvünkre. Maga Orbán Viktor miniszterelnök is úgy nyilatkozott néhány napja, hogy „a katolikus Nemeskürty Istvántól tanulta meg, hogy a reformáció mentette meg a magyar nyelvet és nemzettudatot a XVI. században azzal, hogy magyarra fordították a Bibliát. Ezt még a katolikus testvérek is elfogadhatják”.

Illesse természetesen tisztelet Nemeskürty Istvánt mindazért, amit a magyar művelődésért tett, ebben azonban tévedett.

Már Szent István király korában általános volt a Szentírás tanításainak magyar nyelvű, többnyire a szentmisék után tartott prédikációkban történő mélyebb közvetítése, illetve – elsősorban az újszövetségi – történeteinek az írni-olvasni nem tudó híveknek templomi freskókon (Biblia pauperum, a szegények Bibliája) való megjelenítése. A középkori egyházi rendelkezések minduntalan szorgalmazták a Szentírás igazságainak minél szélesebb körű elterjesztését. Az 1100-ban tartott első esztergomi zsinat előírta például, hogy vasárnaponként a nagyobb templomokban a szentleckét és az evangéliumot ismertetni és magyarázni kell a híveknek, természetesen azok anyanyelvén, tehát többnyire magyarul. A szerzeteseknél pedig az egyházi év folyamán a zsolozsma keretében az egész Bibliát felolvasták, mi több, a latinul nem tudó szerzetesek és világi testvérek, apácák igényelhették a zsolozsmán kívül a biblikus textusok anyanyelvű felolvasást. 1250 táján már létezett magyar nyelvű passió- és evangéliumfordítás (Garinus-féle Margit-legenda).

A Szentírás egyes főbb részeinek magyar fordításai már a reformáció és Károli Gáspár bibliafordítása előtt is léteztek, ezek a következő kódexekben maradtak fenn: Festetics-kódex (1493), Winkler-kódex (1506), Döbrentei-kódex (1508), Példák könyve (1513 körül), Czech-kódex (1514), Jordánszky-kódex (1514), Pozsonyi-kódex (1522), Keszthelyi-kódex (1522), Székelyudvarhelyi-kódex (1526), Érdy-kódex (1526), Érsekújvári-kódex (1529-1531) és a Kulcsár-kódex (1539). Ami pedig a már a középkorban is oly elterjedt zsoltáréneklést illeti, ezek az anyanyelvünkön szintúgy elterjedtek voltak a liturgiában a reformáció előtt is, amint erről számos fentebbi kódexünk tanúskodik.

Jeles irodalomtörténészünk, Bánhegyi Jób írta: az első nyomtatásban megjelent magyar bibliafordítások „még nem protestáns, hanem erazmista jellegűek; a katholikus egyház hivatalos fordítására, a Vulgatára támaszkodnak, de a XVI. század híres humanistájának, Rotterdami Erazmusnak magyarázatait is figyelembe veszik”. Ilyen Szent Pál leveleinek fordítása Komjáti Benedektől (1533) és a négy evangéliumé Pesti Gábortól (1536). Ráadásul első protestáns fordításaink (egészen Károli Gáspárig!) is csupán részlegesek. Sőt amúgy még Károli fordítása sem teljes, hiszen számos könyvet mellőzött ő is a Bibliából.

A magyar nemzettudatot erkölcsileg-szellemileg megalapozó biblikus műveltség tehát a reformáció előtt sem volt ismeretlen hazánkban, csak addig még inkább hallással, mint olvasással terjedt. Vitathatatlanok XVI. századi protestáns prédikátoraink nyelvművelési érdemei, de semmivel sem nagyobbak, mint a kortárs magyar irodalom katolikus nagyjaié – nem is beszélve követőikről, főként Pázmány Péterről, a „magyar próza megteremtőjéről” (Sík Sándor), vagy Káldi Györgyről, a mindmáig legjobb magyar bibliafordítóról.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info