Mindenki életében két olyan pillanat van, amikor nincs segítség, nincs kapaszkodó, nincs erő, ami visszahúzna: ez a világra jövetelünk és az elmenetelünk.

A testünk jön a semmiből, az emlékképek nélküli vérkeringés kötelékéből szutykosan a tiszta, vagy a szeplős zajos világosságba, majd megyünk a semmibe, az emlékképek pergő képei után az enyészet mélységes csendjébe.

A kettő között éltünk. Ki hosszabb, ki rövidebb idő-trajektórián.

Mindaddig amíg élünk, a következő lépés talp alá valója bizonytalan, mert soha, semmi körülmények között nem ismerjük előre, hogy mi következik. Szilárd-e, ingoványos, ragadós-e, csúszós, vagy éppen változatlan keménységű a talaj, amire majd rálépünk?

A lépéseinket még, vagy már, ugyan sokáig irányítják, vagy magunk is képesek vagyunk a magunk, sőt a mások lépéseinek irányítására is, de amikor elveszítjük a saját életünk irányítása feletti erőnket, akkor már a Sors, az Úristen, vagy a Végzet irányítja a fogyó létet.

Nincs parancs, nincs hatalom, ami bennünk lakozva ezt meg tudná másítani. Csakis az Isten tudja, mikor hív el…

A jövőnk akárhogy is lépegetünk egyre bizonytalanabb lesz és ami egészen biztos, az a véghez való közeledésünk, és a kezdettől való távolodásunk.

Mindeközben érik a lélek és sorvad a test.

A lélek reményének viszont mindig kell, hogy legyen valami értelme. Ez talán az egyetlen biztos a bizonytalanságban.

Memento mori!

Gundy Sarolta