A legtöbb ember éppen megfordítva látja a dolgot: adja meg az Úr szívem kéréseit, majd akkor gyönyörködöm benne; majd akkor szeretni fogom, majd akkor hálás leszek iránta, majd akkor elismerem a magam Istenének. Látjuk-e tisztán, hogy a mai reformáció felelet, kérdésre adott válasz: miért kell a mai napon hálát adnunk?
Olyasmiért kell hálát adnunk, ami természetes ember szerint ugyancsak nem ok a hálaadásra. A reformáció nagy terhet helyezett a szívünkre. Az evangéliumot a mi személyes ügyünkké tette. Addig az evangélium – amennyiben egyáltalán szó lehetett az evangéliumról – csak az egyház ügye volt. A reformáció azonban a bizonyságtevés súlyos terhét ráhelyezte az egyes ember lelkiismeretére.
Lássuk meg, milyen súlyos ez a teher, de egyben adjunk érte hálát is boldog szívvel. Igaz, mi most már nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy rendben van minden, mert hiszen mi a tiszta evangélium egyházának tagjai vagyunk. Még az sem elég, ha valóban örvendezhetünk, hogy gyülekezeteink körében érvényes döntés erejével: „az egészen tiszta igehirdetésen” épülhetünk. Mindez még nem old fel bennünket az alól a kötelezettség alól, hogy az evangéliumnak a mi ajkunkon is meg kell zendülnie és hangoznia szűnős-szüntelen. Végre az embereknek meg kell tudniok, hogy mi is megtapasztaltuk, és napról napra tapasztaljuk, hogy a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus csakugyan megváltó, mert békességet, győzedelmet és örök életet adhat nekünk.
Ugyan Dévai Bíró Mátyás, akit „magyar Luther” névvel illettek szellemileg közelebb állt a humanista Melanchtonhoz, mint a dogmatikus Lutherhez, akinek sajátosan reformátori egyénisége humanista műveltséggel ötvöződött, János király az új tudomány tanítása miatt, mint eretneket tömlöcbe vettette. Ugyanezt tette egy kováccsal is, – aki olyan rosszul patkolta meg a lovát, hogy belesántult. A kovács és a reformátor együvé kerültek. Dévai Bíró Mátyást nemcsak a szószéken szorongatta a Krisztus szeretete. Itt a tömlöcben is arra kényszerítette, hogy bizonyságot tegyen fogolytársa, a kovács előtt. Isten áldását adta bizonyságtételére s a kovács elfogadta Krisztust. Bizonyos idő múlva a király lova meggyógyult s megkegyelmezett a kovácsnak. Ez azonban kijelentette, hogy nem hagyja el Isten áldott emberét s kész vele a halálba menni. A királyt annyira meghatotta ez a hűség, hogy Dévainak is megkegyelmezett. Íme, a reformátor nemcsak a szószéken hirdette az evangéliumot. Látta, és feleletül teljesítette bizonyságtételre való elkötelezettségét.
Csak azok, akik látni tudják azt, ami láthatatlan, képesek megtenni azt, ami lehetetlen. Cop Miklósnak a párizsi egyetem fiatal új rektorának ajkán november elsején lesz 487 éve ez az Ige zendült fel: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” (Mt.5:3), szilárd kiindulópontjául annak a híres székfoglaló-beszédnek, amely bátran bizonyságot tett a reformáció alapigazsága: az egyedül hit által, kegyelemből való megigazulás mellett. Cop ezt a beszédet benső barátjával, a 24 éves Kálvin Jánossal egyetértésben s valószínűleg az ő, már ifjan felsőbbséges lelkétől sugalmaztatva írta és mondotta el. Ez volt a reformáció válasza, felelete, zászlóbontása Franciaországban. Erre már csak a nyílt üldözés és a hitvalló szenvedés következhetett, – amiben része lett nemsokára magának a számkivetésbe bujdosott Kálvinnak is. Még úgynevezett „művelt” emberektől is hányszor hallani, hogy Jézus ezzel az igével tulajdonképpen a fogyatékos elméjűeknek, magyarán: a butáknak ígérte Isten országát! Nos, legyen elég annak a napnak a történetére emlékeztetni, hogy minden ilyen okoskodás megszégyenüljön. A hatalmas Isten a maga legcsodálatosabb munkáit a világtörténelemben „lelki szegények” által vitte és viszi végbe: olyanok által, akik érezték, hogy amit lélekben bírnak, az nagyon kevés, és végtelenül többre vágytak: magát az „igazságot”, azaz a magigazulást, Istennek atyai helyeslését, megbocsátó irgalmát éhezték és szomjúhozták.
Ilyen „lelki szegények” voltak az áldott reformáció neves és névtelen hősei is egytől-egyig. Így, itt felelünk, válaszolunk döntéssel a bevezető gondolatra, mi ismerjük Isten legdrágább ajándékát, bűnbocsátó kegyelmét, hogy megtanuljuk Őt magát szeretni, végtelen irgalmát magasztalni. Ez a lelki szegénység volt a magyar nemzet kegyetlen sorsa e „tragédia-történetben”, míg a válasz a hitetlen és ostoba kételkedőnek, hogy a néma beteg mindig jól tűri a fájdalmat, – különösen mikor még szólni sem szabadott. Mert az Úr nem az alkalmasokat választotta és választja ki közülünk, hanem Ő maga tesz bennünket alkalmasokká nagy nevének dicséretére. Hálásan fogadunk kezéből mindent, akár jónak, akár rossznak láttassék is a rövidlátó emberi szemünk előtt, tudván tudva, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van.”
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
