A napokban megint kimegyek a Rákoskeresztúriba. Hat éve már az édesanyának is viszek virágot. Fehér holland krizantémot, mert azt nagyon szerette. Lalika mellett kis barátnőjük sírja: „Mókuskánk”.
Mókuskánkhoz már évek óta senki nem jár. Utánamentek a szülei is. Mókuskánknak is viszek virágot. És az összesért, aki ott van velük együtt, imádkozni fogok.A forradalom kitörését követő harmadik napon békés, fegyvertelen tüntetők több ezres tömege a Parlament felé vonult, miközben a szovjet kommunista párt képviselői és a szovjet haderő főparancsnoka a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Akadémia utcai székháza felé tartottak egy tankon. Az MDP Központi Vezetőségének ülésén vettek részt, ahol azt az utasítást hozták Moszkvától, hogy fel kell menteni Gerő Ernőt, a „hídverőt” pártvezetői tisztsége alól, és a helyére Kádár Jánost kell megválasztani.
Megalakult a Katonai Bizottság is, amelynek vezetője Apró Piroska apukája, Gyurcsányné Dobrev Klára nagypapája Apró Antal lett, és akinek feladata „a középületek, hatalmi központok, ha kell fegyveres harc, véráldozatok árán történő megvédése”.Apró elvtárs is reagált: “Elvtársak, én a megbízást elvállalom azzal a felhatalmazással, hogy a Központi Vezetőség az intézkedéseinket tudomásul veszi. Azzal a felhatalmazással, ahogy a határozat megszövegezi. Nem szeretném, hogy komolyabb akció után a felelősség kérdése úgy merülne fel, hogy miért ezt meg ezt tette”, “miért adott ilyen vagy olyan intézkedésre parancsot.” „Teljes felhatalmazást kérünk!” Kaptak. Később is.
Ennek a napnak a története, a gyilkolásra parancsot adóknak és a sortüzet kivitelezőknek kiléte, a miértek és hogyanok felderítése még mindig a történelem feladata. Az áldozatok számának megállapítása úgyszintén. Én egyről tudok beszámolni, egy áldozatról, aki ott maradt, és egy másikról, aki megmenekült.Ez utóbbival a Rákoskeresztúri köztemetőben ismerkedtem meg, az elhunyt áldozat sírjánál, sok-sok évvel 1956. október 25-e után. Tőle tudtam meg sok mindent, mert ő volt a megmenekült barát, de az édesanyáról csak azt tudtam, hogy minden év október 25-én virággal a kezében ment ki a temetőbe a fiához.
Amíg tehette, ment. Utoljára még nyolcvan évesen ment ki egyedül, aztán még 6 évig én vittem autóval, majd már csak magam jártam ki Lalikához, akinek sírja környékén számos tizenéves fiatal holtteste nyugszik. Közös bennük, hogy 1956. október 25-én mentek el, és szinte valamennyi a huszadik életévét sem érte meg. Lalika 17 volt.
Azon a végzetes napon édesanyjának azt mondta, hogy lemegy a Kossuth térre az 50 méterre lévő Balassi Bálint utcai házukból, körülnéz, hogy mi ez a nagy tömeg, hiszen mindenki az utcán van és a Jászai Mari tértől a tömeg a Kossuth tér felé hömpölyög. Lenn találkozik barátjával, Ferivel.M. néni is leindult Lalikával, de ahogy kiléptek az utcára, az édesanya úgy érezte, hogy elkél még egy zakó az ingbe meglehetősen könnyen öltözött fia részére. Visszaindult, hogy a „gyereknek” hozzon egy zakót. Nagyon féltette az egyetlen fiát, hiszen senki de senki nem maradt már számára, akit gyengéd érzelmekkel vehetne körül. Férje – a Szovjetunióból hazatért majd párttikárrá, illetve gyárigazgatóvá avanzsált hatelemis ács most éppen a szeretőjénél volt napok óta, ahová a PÁRT ügyei elszólították és néhány napja semmi hírt nem adott magáról.
A férj és Lalika között a kapcsolat enyhén szólva hűvös volt. Ezt a későbbi jó barát mesélte el nekem, hogy Lali gyűlölte az apját, mert a házukban lévő orvostól, a hajdani katonatárstól – akit a papa messziről elkerült és „nem is ismert meg” – jutott tudomására, hogy apja már a szovjet fogságban mint „pártszeminarista” külön lakásban lakott kinn a városban, nem a tetvek és poloskák között a táborban, mint a többi hadifogoly.
Már sokkal korábban hazajöhetett volna a feleségéhez és a kicsi gyerekéhez, de el kellett végeznie a pártiskolát, mert Magyarországon komoly feladatot és küldetést bíztak rá, ha majd hazatér. Ez alatt a beteg, paralízises édesanya fát járt ültetni, kemény fizikai munkát végzett, hogy megteremthesse a napi egyszeri étkezésre valót a gyerekének. És minden este együtt imádkoztak Lalikával a szegény jó édesapáért, aki a borzalmas front után most éhezik a szörnyű hadifogságban.
A sors különös fintoraként néhány év múlva pontosan abban a házban kaptak lakást, ahol a tábor hajdani orvosa is lakott, ötödmagával egy szoba-konyhás társbérletben, mert az ő 6 szobás lakásukat államosították és ők egy közös WC-s társbérletet oszthattak meg egy régi adófőtanácsos 4 tagú családjával. Az újsütetű gyárigazgató elvtárs pedig az ő lakásukban landolt. Az édesanya mindezek mellett megmaradt ugyanolyan egyszerű és nagyszerű asszonynak mint volt, de az apuka kiváltságos, urizáló pártkorifeus lett.
Neki már nem kellett az egyszerű de igen finom lelkű és végtelenül bölcs feleség, ő más fehérnép után nézett a PÁRT égisze és apropója alatt. Most is ezt tette. Feri és Lalika – mint ezt szintén később megtudtam – találkoztak a kapu előtt és együtt indultak a Kossuth térre, gondolván, hogy M. néni beéri őket. De bizony, mire ő visszatért a zakóval, a fiának csak hűlt helyét találta. A tömeg meg nőtt, így ő visszament a lakásba és várt és hallgatta a sorozattüzeket és rettegett, hogy vajon hol lehet a gyerek.
A gyerek pedig Ferivel a Rákóczi-szobor melletti rézsűn állt. Feri elmeséléséből tudom, hogy amikor őt lábon lőtték, elesett és utána Lali elmosódott testzuhanása volt az utolsó kép, amit látott. Ő kórházba került és azóta is a több cm-rel rövidebb lába miatt ortopéd cipőt hord. Így úszta meg a börtönt, mert évekig műtét műtétet követett…
Évek múltak el. Ferinek már nagy gyerekei voltak, amikor testvérét ugyanebbe a parcellába temették el, ahol Lalika van. Név, dátum, minden stimmelt. Ez csakis az ő barátja lehet. Minden évben október 25-én ő is kiment Lalika sírjához és vitte a friss virágokat a kertjéből, feleségével együtt.
Éveken át nem tudtam megfejteni, hogy húsvétkor, és halottak napja környékén ki mehet még Lalikához, ki vihet az édesanyja, majd az én virágaim mellé friss virágokat? Hiszen az apja emberi számítások szerint már régen meghalhatott. Netán a néhai ifjú titkárnő, vagy a közös gyerekük? Ki tudja?
Egy húsvét előtti nagypénteken találkoztam Ferivel először. Amikor megtudta, hogy M. néni még él és hol lakik, többször eljött meglátogatni. Isten áldja érte!Azon a tragikus október 25-ei estén M. néni nem tudta, hogy mit tegyen. Telefon nem volt, a férj a „pártmunka” miatt Kőbányán rekedt. Egy munkatársa, aki a szomszédjukban lakott ismerte F. elvtárs munkájának lényegét és annak helyét, így felhívta a férjet a titkos telefonon, hogy a feleségével elcsípték a tragikus hírt hozó küldöncöt, hogy Lalika meghalt és az azonosítására a Kerepesi temetőbe valakinek ki kell menni, de M. néninek, amíg ő nem jön haza, nem szólnak.
Éjszaka jött haza F. elvtárs. Elmondta feleségének, hogy honnan jött és mi történt.
Három hónap sem telt el a temetés után, F. elvtárs elvált a fia édesanyjától. A bontópernél a Duna-parti szolgálati lakást még elvetette M. nénitől. Egy tisztességes, régivágású ügyvéd jóvoltából jutott M. néni egy kis lakáshoz, ahol 40 évig szomszédok voltunk. Több, mint szomszédok. A mai napig siratom, mert olyan nagyon közeli volt, olyan csodálatos ember, a veleszületett jóság és lelki finomság örök példaképe. Őt is és az ismeretlen Lalikát is siratom. Amíg csak élek és tiszta az emlékezőképességem.
A napokban megint kimegyek a Rákoskeresztúriba. 2014 óta már az Édesanyának is viszek virágot. Fehér holland krizantémot, mert azt nagyon szerette. Lalika mellett kis barátnőjük sírja: „Mókuskánk”. Mókuskánkhoz már évek óta senki nem jár. Utánamentek a szülei is. Mókuskánknak is viszek virágot. És az összesért, aki ott van velük együtt, imádkozni fogok.Nyugodjatok békében Lalikák és Mókuskák! Az örök világosság fényeskedjék nektek, hiszen olyan fiatalok és olyan ártatlanok voltatok!
Gundy Sarolta – Hunhír.info
Amennyiben olvasóink birtokában vannak 1956-os fényképek, felvételek, plakátok, szórólapok, dokumentumok, kérjük segítsék szabadságra ébredésünk hiteles továbbadását, s juttassák el szerkesztőségünkhöz. Az info@hunhir.hu elektronikus levélcímen várjuk jelentkezésüket, hogy oldalainkon közzé téve megőrizhessük múltunk igaz történetét. Örömmel vesszük a hiteles beszámolókat, visszaemlékezéseket is. Hunhír.info
