Amikor a Magvető elvetette a magokat, sok gabonaszem nem kelt ki. Voltak, amelyeket madarak csipkedtek fel és megették azokat, voltak amik nem tudtak gyökeret ereszteni a sziklában és kiszáradtak, és voltak, amelyeket elfojtott a gaz. Azonban egy részük jó talajba hullott, megeredtek, és sok-sok termést hoztak: harmincszorost, hatvanszorost, százszorost.
Erről az evangéliumról eszembe jutott egy történet. Ahhoz azonban, hogy ehhez a példabeszédhez, annak igazi jelentéséhez visszatérjek, messzebbről kell elkezdenem a történetet, mert az a világ, amelyikről most szólok, nagyon-nagyon messze van mindentől, ami európai, ami keresztény, de nagyon közel ahhoz, ami éteri, ami emberi, sőt, ami isteni.
Pestisjárvány dúlt Indiában. Annak rendje-módja szerint mindenféle védőoltással felvértezett immunrendszeremmel hosszú-hosszú órák múltán éjszaka 2-kor megérkeztem Új-Delhibe. Iszonyú fülledtség fogadott, ahogy a repülőtéri épületből kiléptünk a sötét térre, ahol egy európai öltönybe, elegánsan öltözött magas, délceg büszke szikh várt egy légkondicionált Tata gépkocsival, ami szerintem elég régi gyártmányú lehetett, mert leginkább a hatvanas évek Moszkvicsára hasonlított. Később, amikor megszámlálhatatlan hasonmását megláttam Delhiben, akkor rögzült bennem, hogy ez az ő népszerű hazai gyártmányuk és nem is olyan őskori.
Az úton, ahogy elhagytuk a repteret, hosszú fehér klepetusokban imbolygó alakok bukkantak fel, szinte 10 méterenként egy-egy csonttá soványodott tehén bukkant elő a semmiből, vagy az út mentén csücsülő majom famíliák villogó szemekkel szökkentek tova, akiket ügyesen kerülgetett nem is lassan, hanem legalább ötvennel kacskaringózó sofőrünk. Világosságot csak az autó fényszórója szolgáltatott, de azt sem hosszan elnyúló reflektorfényben, mindössze az orrunk előtt éppen hogy látható távolságra.
Még a koromsötétség ellenére is feltűnt, hogy nem a felső, a leggazdagabb kasztok negyedein megyünk át. Konzervdobozokban égő valami mellett feküdtek emberek, vagy egy-egy tuktuk hangot tuktukoló motoriksa száguldott el mellettünk nem megfejthető szabály szerint. Ahogy azonban közeledtünk a város szívébe és megálltunk a De Luxe kategóriás Ashok szálló előtt, a pompától elállt a lélegzetem. Temérdek márvány, vörös, fekete, fehér színben, csillogó fény, kristálycsillárok, vagy 10 cm vastagságú szebbnél szebb ornamentikájú szőnyegek, tükrök a folyosón, a szobában, a mosdóban körös-körül és a kellemes langyos, 23 fokra temperált ragyogó tiszta, illatos szoba csillapították a pestisjárvány rémétől már-már beteges rettegésemet.
A gazdag paloták és a pár száz méterre fekvő ablaküveg nélküli viskók, a 6 hónapja esőt nem látott valaha-zöld fák, a szállótól 100 méterre nagydolgát nyilvánosan végző, de a hátsóját szégyenletesen eltakaró bennszülöttek továbbra is érzelmeim fő felkorbácsolói maradtak, mígnem 2 nap múlva 40 fokra izgatták testhőmérsékletem és én akkor azt hittem, hogy itt a vég. Pestis! Maradék erőmmel és a gégeödémától fuldokolva felhívtam a magyar követséget és orvost kértem. Jött. (A hírek szerint eközben még jobban dúlt a pestisjárvány). Előttem lavór, alattam márvány. Órák óta vacogás, hidegrázás. A doktor úr tipp-topp feketében, elegáns orvosi táskával belépett és közölte, hogy Madam, ne féljen, ez nem pestis, hanem „Oriental sickness” vagyis keleti betegség, amire az európai fehérnép emígyen reagál.
Vagyis, a levegő odakinn nem steril. Adott nekem 2 kis tasakot, hogy oldjam fel a kizárólag szállodában vett palackos vízben, ettől biztosan jobban leszek, ha nem, akkor hívjam. Majd délután 5-kor eljön és meglátogat újra. Amúgy 20 dollár a vizit és a gyógyszer, amit most fizessek ki és ne féljek, ő egy Oxfordban végzett indiai doktor, bízhatok a 2 kis tasakban és benne. Kitöltöttem, elkevertem és imádkoztam. A gégeödéma szűnni kezdett és lavórra sem volt szükségem. 2 óra múlva újabb tasak, s a gyengeséget leszámítva ödéma és lavór a múlté. (Némi hangszálbénulás azért máig maradt, a magas C nem megy!) Tovább imádkoztam és köszöntem az Úrnak, hogy eszembe juttatta a magyar követséget és az küldte az oxfordi doktort.
Este, amikor jött az orvos én már igazi főnixmadárként fogadtam. Nagyon fontos volt, hogy jól legyek, mert másnap – szabadnapomon – egyebek között a híres „Iron pillarhoz”, vagyis a Vasoszlophoz és a Qutub Minarhoz és az épületegyüttesekhez mentünk. A Qutub Minár, a világ legmagasabb téglából készült minaretje, és az indiai iszlám építészet egyik egyedülálló különlegessége. Előtte áll a Vasoszlop, ami több, mint 7 méter magas és 40 cm átmérőjű és 1600 éve egyetlen milliméter rozsda nélkül állja az időt. Úgy olvastam a bédekkerben, hogy a hagyomány szerint jó szerencsét hoz, ha valaki háttal az oszlopnak állva azt át tudja ölelni.
Társaimtól leszakadtam és próbáltam nyújtogatni hátrafelé a karomat, visszafelé ölelni a Vasoszlopot. Arra lettem figyelmes, hogy egyedül vagyok, a többiek már továbbmentek, de minthogy csak ugyanezen az úton jöhettek visszafelé, nem téveszthetem őket szem elől. Nekigyürkőztem és öleltem az oszlopot. Egyszer csak hangos zsivajra lettem figyelmes. Kislányok sötét szoknyában fehér blúzban és kisfiúk sötét nadrágban és fehér ingben jöttek felém, 2 apáca és egy fekete reverendába öltözött pap kíséretében. Nem európaiak, tipikus indiai gyermekek és egyház-szolgálók voltak.
Megdobbant a szívem, hiszen amikor átöleltem az oszlopot én kívántam is valamit. Azt kívántam, hogy lássak még olyat, ami egész életemre felejthetetlen marad, olyan, mint ez a csoda itt mögöttem. Mert bizonyos, hogy ide még egyszer nem kerülök az életem során. És akkor hirtelen elém jöttek a kisiskolások szemmel látható katolikus kísérőikkel. Itt, a Vasoszlop és a minaret árnyékában, kószáló szent tehenektől nem messze, a színskála minden színében öltözött száris hölgyek és kurtát viselő férfiak között.
Néhány szót váltottam az apácákkal, de a gyermekek lefoglalták őket és így a paphoz settenkedtem, hiszen nem tudtam, mennyire szigorúak az indiai keresztény szokások. A fiatal reverendás örömmel üdvözölt és elbeszélgettünk. (A következő minaretet kihagytam emiatt). Elmondta, hogy ők Keralából jöttek Delhibe. Kerala Dél-Nyugat Indiában lévő állam, ahol gyakorlatilag nincsenek analfabéták, India legműveltebb, legtanultabb állama és rendkívül tudásvágyó, okos emberek lakják. Csaknem mindegyikük valamelyik vallás képviselője, és nem utolsósorban itt él a legtöbb keresztény, sőt a lakosság 25 százaléka keresztény katolikus.
Először azt hittem, hogy Xavéri Szent Ferenc (aki tudva lévő, hogy Ázsiában térített, és Rómában az Il Gesù-templomban, az egyik mellékoltár alatt található a karereklyéje), talán éppen India e részén keresztelte meg a közel tízezer pogányt, talán az ő hatására alakult ki itt a keresztény egyház. De az én Tisztelendőm elmondta, hogy nem! Ők Szent Tamás óta léteznek, tehát sokkal régebben, mint én gondoltam. Az ő őseiket a „Hitetlen”, a kétkedő Szent Tamás apostol keresztelte és térítette meg, azóta van keresztény egyház Indiában.
Vissza a példabeszédhez a Magvetőről
A mag, amelyik nem termő talajra hullik, az elsorvad, elpusztul, nem hoz termést. Én távol voltam, 5000 km-re Európától, az európai kereszténységtől messze. Távol, ahol a márvány gazdagsága és az 1600 éves Vasoszlop tisztasága mellett találkoztam a majd 2000 éve elültetett és még mindig, talán százszorosára, milliószorosára szaporodott termő gabonaszemek utódaival.
Jó helyre hullott a Magvető magva. Térben is, időben is. Talán őket sem fojtja konkoly, a gonoszság magva. Mert a Magvető soha nem érdekből, soha nem számításból vet. Ha csak egyetlen mag kel ki, akkor már van remény a termésre.
Gundy Sarolta – Hunhír.info
