Ma van Nyirő József (1889-1953) erdélyi magyar író születésnapja. Nyírő volt már egyszer országosan népszerű, valamikor a két világháború között – aztán jött nyolc nyomorúságos, emigrációban töltött esztendő, amikor a székely apostolt szülőföldjén lenullázták, munkásságát szinte a földdel tették egyenlővé.
De bármennyire is zúzták porrá, Nyirő munkássága úgy viselkedett az elnyomorított évtizedekben, mint a jézusi példabeszédben szereplő mustármag:
“Ez a mag kisebb ugyan mindenféle magnál, de amikor felnő, nagyobb, mint a kerti vetemények. Valóságos fa lesz belőle, úgyhogy az ég madarai eljönnek, és ágai között laknak.”
(Máté evangéliuma 13,31-35)
És most itt állunk, ismét látjuk Nyirő Józsefet, bár még nem ismerjük – ám a folyamat megállíthatatlan. Nyirő eredetileg katolikus papnak indult, s bár hihetetlen, de nem kis kitérővel végül csakugyan az lett belőle. Nemcsak otthon volt az erdélyi hegyek és falvak világában, hanem együtt élt a természettel és a természetben élő emberek gondjaival is.
Kitűnően képzett teológus volt, jártas az irodalomban, érdekelte a különféle filozófiák tanítása – tudjuk: a székely népballadák, népmesék, furfangos anekdoták ismeretében nőtt fel.
Azután harmincéves korában – 1919-ben, amikor Erdély a magyar állami keretből a román állami keretbe kerül – egyszerre hátat fordított a papságnak, tételes vallásnak, megnősült, kolozsvári újságíró lett, és első novelláival Erdélyben is, Magyarországon is azonnal népszerűvé vált. De nemcsak népszerű: azonnal a nagy író lehetőségének dicsfénye övezi.
És nem is alaptalanul.
Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyírő világa.
1920-ban a Haldoklik a székely című novellájával megnyerte a Zord Idő pályázatát, majd az Ellenzék novella-pályázatán első díjat kapott az Értelek virág és a Rapsonné rózsája című elbeszélése. 1923 és 1924 között a kolozsvári Pásztortűz című irodalmi és közművelődési folyóirat főszerkesztője volt. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója, az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja volt.
1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa lett, közben Kacsó Sándorral, Szentimrei Jenővel, Tamási Áronnal együtt bekapcsolódott a Benedek Elek körül tömörülő székely irodalmi körbe. 1931-ben visszavonult gazdálkodni a Nagy-Küküllő megyei Alsórákos községbe, ahol nyolc hold földet örökölt. Később Székelyudvarhelyen épített házat és teremtett otthont családjának, és csak több év múlva tért vissza a Keleti Újsághoz, amelynek 1939-42 között felelős szerkesztője lett. 1940-ben Corvin-koszorúval ismerték el munkásságát.
1941-ben, a második bécsi döntést követően behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. Az Erdélyi Párt képviseletében ült a parlamentben. 1942-43-ban a Magyar Erő című képes hetilapot szerkesztette, majd 1944-ben a Magyar Ünnep főmunkatársa volt. Ezt követően Nyirő mintegy politikusként tevékenykedett, majd emigrációba kényszerült – végül ott is halt meg, Madridban, 1953-ban.
Pár éve hívei Budapesten újrabúcsúztatták, majd – végakaratának megfelelően – megpróbáltak Erdélyben végső nyugalmat találni hamvainak, de a románok és a magyar ballib politikai hisztériakeltése miatt ez nem történhetett meg. Reméljük, nem csak legenda az, hogy Nyirő József végül hazaérkezett. Adja Isten, hogy mielőbb végre tényleg békében nyughassék szülőföldjében!
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info
