Hogy vége lett az „ünnepi” gyilkolásoknak, rablásoknak, lassanként elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Kit a kétségbeesés, kit a remény, mást pedig az övéi utáni vágy hozott haza. A rémület, a kilátástalan reménytelenség úrrá lett mindenkin, de az élni akarás mindennél erősebb volt.

Az üresen tátongó házak, a csupasz falak, a temetőben csomóra dobott halottak szavak nélkül ordítottak, szétszaggatva a fejeket, szíveket és mégis jöttek egymás után a nyégerfai magyarok. Céltalanul, alvajáróként járkáltak a hazatértek. Semmibe néző szemekkel, beesett vállakkal, megroggyant térdekkel járták be a kifosztott szobákat, az üres pajtákat, csűröket. A hirtelen özveggyé lett asszonyok gyerekeiket kézen fogva támolyogtak a hirtelen nagyon idegenné, ismeretlenné lett házukban, udvarukban. Vissza nem akartak menni, ahonnan hazajöttek, látták, tudták, hogy máshol is szegény világ van. Nem mehettek senki nyakára, kegyelemkenyerére. Ha más nem is maradt, de a csupasz falak, az üres pajták, az udvar, a felettük lévő tető csak az övék, ha ideig-óráig is. Belegyőződtek: ha meg kell halni, ha el kell menni a meggyilkoltak után, inkább itt történjen, ahol megszülettek, élték életüket az övéikkel…

Estére egymást segítve szalmát hordtak be valamelyik szoba tapasztott földjére. Úgy bújtak egymás mellé, mint riadt madarak, ha fergeteg vert végig rajtuk.

Másnap reggel falatoztak a rokonoktól kapott szalonnából, kenyérből, de inkább csak a gyerekeknek, kicsiknek adtak, a felnőtteknek épp csak annyit, hogy éhen ne haljanak. Összeszedték a szemétre kidobott, lyukas bádog tányért, az ellopni sem érdemes szerszámokat, a pinceföldjén maradt pár szem krumplit, elszórt tengerit, búzát. Néhány nap múlva, amikor már visszatért valamennyi ember, kimentek és eltemették halottaikat. Akkorra már kiszáradtak a szemek, a jajszavakat is eltemették a testvérekkel, apákkal, férjekkel. A falut csend, gyászos csend ülte meg.

A magyarok csak lézengtek, mint akik nem találják a helyüket valamikori hajlékukban. Volt, aki igazán nem találta: az elmenekült Jakóék házát elfoglalták, beleköltözött egy román család. Mikor Jakóék visszajöttek, zárt kapu állta el az útjukat. Hiába kérték, hogy engedjék be őket, a bitorlók nagy orcátlansággal még zavarták is őket: – most már a miénk a ház, ti magyarok menjetek Magyarországra, itt most már Románia van! Hívjuk a román csendőröket, katonákat, ha nem takarodtok el innen, fenyegetőztek. Mit tehettek, a rokonságnál húzták meg magukat. Nem sokáig, mert nem éppen úgy volt az, ahogy ígérték annak idején. Egyik nap jött a román hatóságtól a rendelet, hogy a magyaroknak vissza kell adni, ami az övék, amit eloroztak tőlük.

Jólelkű román szomszéd hozott a gyerekeknek egy kis zsírt, lekvárt, valamennyi málé- és búzalisztet. Volt, aki kölcsönkért belényesi, fenesi, jánosfalvi vagy sonkolyosi rokonoktól. Nem sokat, mert a háború mindent szűkön mért, csak annyit kértek és kaptak, hogy a nyárig éhen ne halljanak. Élelmet, pénzt, kölcsönjószágot, hogy szánthassanak, vethessenek.

(folytatjuk)

Gábor Ferenc
Köröstárkány

1919. április 19-én, Nagyszombaton a védtelenül maradt Fekete-Körös völgyi falvak magyarirtás színhelyeivé változtak. A legnagyobb vérengzést Köröstárkány szenvedte el, mely vértanú-település nevét lassan megismeri a magyar nemzet. Ám a Körös túlsó partján fekvő Kisnyégerfalva szenvedéseit alig ismerjük. A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.

Hunhír.info