Mária Terézia magyar királynő 1764. május 5-én alapította a Szent István-rendet – erről lesz szó ma. Hangsúlyozom: Mária Terézia magyar királynőként cselekedett, e ténynek utóbb közjogi hatása is volt, ugyanis alapíthatta volna akár római császárnéként vagy éppen Ausztria főhercegnőjeként is.
A rendalapítás tényében nyilvánvaló, hogy hálából tette, mégpedig azért, mert a pápától asszony létére is megkapta az apostoli király címet. Ide tartozik még az is, hogy a rend eredeti alapító okiratában foglaltak szerint a Szent István-rend nagymesteri tisztsége „mindenkor a magyar koronával van egybekötve”. A Szent István-rend a Katonai Mária Terézia-rend mellett a Habsburg Birodalom legjelentősebb kitüntetése lett.
Nagyon lényeges, hogy az újkori rendi tagságot már nem a születéskor szerzett előjog, hanem a háborúban, politikában, diplomáciában megszerzett tényleges érdemek alapján lehetett elérni. A Szent István-rend eredeti latin nyelvű jelmondata ez volt: „Publicum meritorum praemium”, azaz „A köz szolgálatában szerzett érdemek jutalma”.
Az alapító beszédekben akkoriban azt hangsúlyozták, hogy a magyar királynő egy Szent István király korából származó lovagrendet újított fel. (Ezt tükrözi a Rend szabályzata, és az alapítás alkalmából kiadott emlékérem mindkét oldalának felirata is.) A történelmi tények azonban a Szent István-i eszme folytatásának ellentmondanak, tudniillik az első ismert egyházi lovagrendeket csak a XII. századtól kezdve alapították, a világi rendeket pedig még később, a XIV-XV. századtól kezdve. A hivatalos indoklásnak e része csak puszta legendaként értelmezhető.
A Rend külsőségeiben a régi lovagrendek mintáját követte. A három osztályos rendet (nagy-, közép- és kiskeresztet) csak férfiaknak adományozhatták, az egyetlen kivétel maga Mária Terézia királynő volt, aki egyben a rend első nagymesteri tisztségét is viselte. Férje, Lotaringiai Ferenc császár az Aranygyapjas rend és a Katonai Mária Terézia-rend nagymestere volt. Ferenc császár halála (1765) után fia, II. József császár vette át ezeket a tisztségeket, ezek mellé Mária Terézia reá ruházta a Szent István-rend nagymesteri tisztét is.
Ha egy rendtag később magasabb osztály tagjává vált (azaz pl. egy kiskeresztes később középkeresztet kapott), akkor ugyanilyen módon kötelezve volt az alacsonyabb osztály kitüntetését és tartozékait (közös megjelöléssel: dekorációit) visszaszolgáltatni.
E visszaszolgáltatott dekorációkat, a szükséges javítások után azután újra kiosztották.
A rend tekintélyét azzal is biztosítani akarták, hogy a rendtagok létszámát meghatározták.
Az eredeti alapszabályban 20 nagykeresztes, 30 középkeresztes és 50 kiskeresztes tagja lehetett.
A képen: a rend díszöltözete – a mellrész fölött, a nyaknál látható a nagykereszt csillaga
A rendtagok számára díszes öltözéket terveztek – nagykeresztesek rendi láncot is viseltek.
A kitüntetés nagykeresztje vállszalagon függött, a hozzá tartozó csillagot „hétköznapokon” viselték a kitüntetett uralkodók, és a kiemelkedő érdemeket szerzett, gyakran külföldi arisztokraták és politikusok. A Szent István-rend tagsága, hasonlóan a többi legrangosabb lovagrend tagságához, nem volt örökölhető.
Így például 1856-ban Arany János visszautasította a Szent István rend neki szánt kiskeresztjét, sőt I. Ferenc József császár és király látogatása alkalmából megírta a Walesi bárdok című balladáját, nyíltan utalva a király szerepére a 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlásokban.
Utóbb, Ferenc József megkoronázásakor, 1867-ben mégis megkapta a királytól a Szent István-rend keresztjét.
A képen: Arany Jánosra utaló emléktábla a költő nagyszalontai iskolájának falán.
A rend hivatalos elnevezése 1938-tól kezdve Magyar Királyi Szent István-rendre változott.
Horthy kormányzó, mint a Szent István-rend nagymestere első alkalommal gróf széki Teleki Pál miniszterelnöknek adományozta a rend nagykeresztjét, 1940. szeptember 16-án. A felújított lovagrend utolsó éveiben már csak néhány adományozás történt. A rend utolsó adományozottja Serédi Jusztinián hercegprímás volt, aki 1944-ben kapta meg a nagykeresztet.
Ezzel az önálló osztrák állam – mint a Osztrák–Magyar Monarchia utódállama – de jure megszűnt.
A pillanatnyi joghézagot kihasználva Horthy Miklós kormányzó úgy rendelkezett, hogy a Szent István-rend alapszabályához 1938. november 4-ei hatállyal csatolják hozzá a következő kiegészítést:
„Mindaddig, amíg Magyarországon a királyi hatalomba foglalt jogokat a kormányzó gyakorolja, a Rend nagymesteri teendőit Magyarországon a kormányzó látja el.”
A rend hivatalos elnevezése 1938-tól kezdve Magyar Királyi Szent István-rendre változott. Horthy kormányzó, mint a Szent István-rend nagymestere első alkalommal gróf széki Teleki Pál miniszterelnöknek adományozta a rend nagykeresztjét, 1940. szeptember 16-án.
A Szent István-rendet a Magyar Országgyűlés 1946-ban, a köztársasági államforma kikiáltásával egyidejűleg megszüntette.
A képen: Horthy kormányzó – a Szent István-rend nagymestere
A rendi adományozások 1944-ben megszűntek. A Szent István-rendet a Magyar Országgyűlés 1946-ban megszüntette. A rend tárgyi emlékeinek fájdalmasan nagy része nem élte túl a világháború utolsó szakaszát és az azt követő kommunista hatalomátvételt. A Mária Terézia által alapított Szent István-rend állami kézben maradt példányai ma a Magyar Nemzeti Múzeumban és a budavári Hadtörténeti Múzeumban láthatók. A bécsi Burg kincstára (Schatzkammer) is számos példányt őriz.
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info
