Kilencvenhárom éve, 1927. április 2-án szenderült jobblétre Prohászka Ottokár. Nem túl kerek ugyan az évforduló, de egész pályája jelentősége okán-jogán sohasem lehet eléggé és elégszer reá emlékeznünk.

Jelen alkalommal járjuk körül egy kissé, mit is gondolt Prohászka a „modern magyar” irodalomról, tizenkilencedik századvégi-huszadik századelői költőink-íróink egy jelentős hányadának életművéről! E korszak művészei, amint a keresztény-konzervatív irodalomszemlélet képviselői hangsúlyozzák, az akkori Európa közszellemét követve, a naturalizmus jegyében az életnek elsősorban a rút, szennyes, beteges jelenségeit állították ideálokként olvasóik elé. Számukra mit sem számított a tartalom és forma arisztotelészi kettőssége és a szép, jó, igaz platóni hármassága a művészi ábrázolásban. Prózaábrázolásuk nem ismert karakteralakulást, jellemfejlődést. E nyersen anyagelvű felfogás az emberi létezésben csupán szexuális élvezetet látott, a libidó játékát, az életet materiális viszonyok versengésének tekintette, mi több, a madáchi falanszter megvalósítására igent mondva megvetette magát a családi-nemzeti életet, a vallást, a morált, s e világpolgárságot, kozmopolitizmust népszerűsítő szemlélet pedig erősen áthatotta Ady politikai-közéleti írásainak, sőt költeményeinek jelentős részét is. (Minderről további részletesebb jellemzést nyújt Bánhegyi Jób könyve (A magyar irodalom története, 1929, II. kötet, 197-279. old.), valamint Zoltvány Iréné (Erotika és irodalom, 1924). )

Prohászka azok közé tartozott, akik elsők között adtak mindennek hangot. Noha a Schütz Antal piarista szerzetes által összeállított 25 kötetes Prohászka-életműsorozatban mindössze két megnyilatkozást találunk, melyekben a püspök Adyt boncolgatja, mégis nagyon beszédesek ezek.

Az egyik a „numerus clausus”-ról a Nemzetgyűlésben 1920. szeptember 16-án mondott (majd a „Nemzetgyűlés Naplójá”-ban rögzített) beszéde, amelyben ez áll:

„Ha az ember Heinét összehasonlítja Ady Endrével, bámulatos hasonlóságot találunk. Itt valaki összehasonlította már Ady Endrét Rákosi Jenővel, de ez nem olyan érdekes összehasonlítás, mint ha összehasonlítjuk ezt a kettőt, Heinét és Ady Endrét. Amint Heine lekicsinyel mindent, ami német, úgy Ady lekicsinyel mindent, ami magyar. Ahogy Heine a kereszténységet csakis karikatúrákban tudja meglátni, úgy Ady Endre a mi nagy magyar tradícióinkat és a mi nagy érdekeinket valamiképpen karikatúrákban, valamiképpen hamis látószög alatt látja.”

(Iránytű. Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái 22. köt. Budapest, 1929. Szent István Társulat. 253. old.)

Ehhez legfeljebb csak annyit tehetnők hozzá, hogy Heine nemcsak azt kicsinyelte le, ami német, hanem szinte mindent, ami érték, így például materializmusában odáig ment, hogy a növények közül is csak azokat értékelte, amik emberi fogyasztásra alkalmasak.

A másik a „Katolikus Szemle” 1924-es évfolyamában megjelent tanulmányának alábbi részlete:

„De van nálunk is egy bestiális káromkodó s a Fölségessel szemben teljesen blazírt költő, Ady Endre, aki minden eszményt lehúzott s bemocskított Istent, a Szentháromságot, a Szentlelket, Krisztus Urunkat, Szűz Máriát, a hazát, a nemzetet, a nőt; „ki a megtestesült önteltség és elkapatottság… Költő, aki a kulturált Európában hímként él, mint valami őserdőben s nőstényszag után iramodik” (Ifj. Zulawski Andor: Írás Adyról). S nemcsak nőstényszag után iramodik, hanem valóságos szadizmus űzi mindennek, ami szent és nagy, bemocskolására.”

(Az erkölcsi válság. Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái 22. kötet. Budapest, 1929. Szent István Társulat. 326. old.)

Prohászka azonban (amint Schütz Antal megjegyzi) rengeteg interjút, riportot adott, melyeknek lelkiismeretes összegyűjtése az ő lehetőségeit is meghaladta. Viszont aki az 1918-as Károlyi Mihály-féle „őszirózsás forradalom” és az 1919-es Kun Béla-féle „proletárdiktatúra” után megjelent, a Schütz-sorozatban nem szereplő nyilatkozatait szemlézi, a fentebbi kettőnél jóval erősebb, sarkosabb megfogalmazásokkal is találkozhat. Lássunk most ezekből kettőt!

A XIII. Országos Katolikus Nagygyűlésen elmondott beszédében (a „Nemzeti Újság” 1920. október 26-i száma közölte) nem hagyott kétséget, mit tart végső soron Adyról:

„De most jön a mentor, a szociológiai tudomány a XX. század, a Galilei Kör zászlaja alatt. Az a szociológiai tudomány, amely kisajátította magának Ady Endrét, akiről tudom, hogy fajmagyar költő volt, de a lelke galilei-zsidó szérummal volt beoltva.”

Az Egyesült Keresztény Nemzeti Ligában tartott szónoklatában (megjelent a „Világ” 1924. május 7-i számában) arra a kérdésre felelt, mit köszönhetünk Ady Endrének? Válasza:

„A mai korszakot a végtelen szubjektivizmus jellemzi. Minden le van mocskolva. Ezt köszönhetjük részben a szerencsétlen Ady Endrének, aki mindent bemocskolt. Olyan penészflórát termelt ki, amelyből jól lakhatnak a nyugatosok.”

Lehetne még tovább kutakodni az akkori sajtóban, a fentebbi idézetek azonban így is híven visszatükrözik Prohászka Ady-képét. Mindenesetre mi ezúttal sem óhajtunk pálcát törni sem az Ady-szeretők, sem az Ady-gyűlölők felett. Csak arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a huszadik századi magyarság lelki-szellemi arculatának egyik döntően meghatározó főpapja miként vélekedett ugyanezen évszázad hol felmagasztalt, hol lekicsinyelt poétájáról. A véleményezést ezúttal is meghagyjuk olvasóinknak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.hu