1464 ezen a márciusi napon koronázták magyar királlyá Hunyadi Mátyást. Mátyást a bárói ligák szegedi egyezménye értelmében már 1458 januárjában megválasztották királynak, ám a Szent Korona nélkül hatalma vitatható volt. De miért is volt később a koronázás?
Legfőbb koronázási ékszerünk még 1440-ben került el Visegrádról, amikor I. Habsburg Albert halála után Jagelló Ulászló és a csecsemő V. László nevében az özvegy Luxemburgi Erzsébet küzdöttek a főhatalomért. Koronázás tehát nem akkor volt, s ennek Kottanner Jánosné volt az oka..
Hogy ki volt Kottanner Jánosné?
Ő lopta el annak idején a Szent Koronát, így miatta nem lehetett igaziból megkoronázni Mátyás királyt a Duna jegén, ezért az első királyválasztás után csak egy jelképes babérkoszorút viselt a fején. Nos, Kottanner Jánosné – egy bécsi patríciusasszony – udvarhölgye, bizalmasa és cinkosa volt Erzsébet királynénak, aki Zsigmond király leánya, a tétova és kétbalkezes Habsburg Albert felesége s a rossz emlékű V. László anyja volt.
Kottannernét korábban Székeles Péternének hívták.
Férjének, Sopron legjelentősebb polgármesterének halála után ment feleségül — nyilván nem minden érdek nélkül — Kottanner Jánoshoz, a bécsi Szent István székesegyház kamarásához.
Tőle már egyenesen vezetett útja a Habsburgok udvarába, onnan pedig Magyarországra, élete nagy kalandjához, a korona elrablásához, mely a maga nemében egyedülálló bűntény a kriminalisztika magyarországi történetében.
Magyar nyelven megjelent emlékiratai ennek a bűnügynek a részleteire derítenek fényt, bevilágítva olyan zugokba is, amelyek az érdeklődők előtt korábban zárva maradtak, hiszen a német nyelven készült kézirat egyetlen példánya sokáig a bécsi Nemzeti Könyvtár gyűjteményében volt található. (Ez nem Kottannerné keze írása, hanem az ő elbeszélése nyomán egy gyakorlott Íródeák műve.)
Mi is történt tulajdonképpen?
Erzsébet, az uralomra vágyó, özvegy királyné harmincegy éves volt, amikor 1439-ben a magyar főurak feleségül akarták adni az akkor tizenhat esztendős Ulászló lengyel királyhoz, akit kiszemeltek a magyar trónra. A királynő látszólag beleegyezett a Jagelló sarjjal kötendő házasságba, csak épp az időt húzta, hisz terhessége már előrehaladott stádiumban volt, s a jóslatok szerint fiúgyermeket várt.
Azt nem sejthette, hogy a lengyel siheder néhány év múlva halált megvető szamársága okán életét veszti a várnai csatában, viszont bizonyos volt abban, hogy születendő is bírja majd az országot, ha sikerül kellő időben fejére tenni Szent István koronáját, mégpedig a törvény szabta helyen, az előírt formaságok között. Ehhez viszont meg kellett szerezni a koronát és a koronázási jelvényeket, pontosabban el kellett lopni őket a visegrádi fellegvár ötszögletű tornyának példás szigorral őrzött kincseskamrájából.
A feladattal komornáját, Kottanner Jánosnét bízta meg, aki el is végezte a rábízott „munkát” egy meg nem nevezett magyar nemes úr és annak a szolgája segítségével.
Hogyan?
Az emlékiratból pontosan kiderül. Kiderülnek egyéb „szívderítő” dolgok is. Olyanok például, hogy a csecsemőkirály koronázási öltözetéül egy felbecsülhetetlen értékű, császári köntöst szabdaltak szét hirtelenjében. Megtudjuk, hogy a rókalelkű Ciliéi Ulrik grófnak volt egy kardja „belső oldalán ezüsttel kiverve és aranyozva”, melyre az alábbi szöveget vésték: “Tántoríthatatlanul”. Ezzel ütötték lovaggá a csecsemő V. Lászlót.
Leírja lelkesen Kottannerné a korona minden hányattatását, vándorlását asszonyi szoknyák és az újszülött pelenkái alatt. Bőbeszédűen, saját szerepére büszkén.
A magyar államiság legfontosabb szimbóluma egyébként csak 1463-ban került ismét Magyarországra; Mátyás király váltotta vissza Frigyestől, az elzálogosított Sopron várossal együtt. Szeretjük-e vagy sem Kottannernét, teljesen egyre megy – nem ő volt az ügy valódi főszereplője. Emlékirata – állítják kritikusai – érdekfeszítő olvasmány, s annyira jellemző korrajz, hogy a maga nemében párját ritkítja.
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info
