Idestova harminckét éve élek Budapesten, s nem emlékszem arra, hogy ezalatt lett volna olyan értelmiségiekkel folytatott beszélgetésem, melyben e kérdés valamiképpen fel ne merült volna. Miért, miért nem, a reá való válaszok viszont gyakorta köszönő viszonyban sincsenek egymással azóta se, de az biztos, hogy mindig eléggé sarkosak.
Egyáltalán, miért e kérdés, törhetné fejét az olvasó. Ha valaki zsidó, hát zsidó. No és akkor mi van? Legyen erre büszke, vagy szégyellje?
Nem, nem kívánok e (lassan már amúgy matuzsálemi korú) kérdésről senkivel vitatkozni, pláne a politikai paletta bármelyik oldalán lévőkkel, azaz elfogultan – kivált fiziognómiai ismérvek alapján. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kérdés közéletünk szinte minden írástudójánál felmerül.
A nemrég örökkévalóságba költözött Szőcs Zoltán író-szerkesztő például ezt a feleletet adta rá „Memoártöredékek” című, 2012-ben megjelent könyvében:
„Hogy ki zsidó, ki nem, ezt onnan tudtam már kisiskolás koromtól kezdődően – a Kazinczy utcai általános iskolában [Budapest VII. kerületében, Erzsébetvárosban – Ifj. T. L.] nemcsak a tanulók nagy része, de a tanári kar egésze is zsidó volt –, hogy velük beszélve, barátkozva mindig megéreztem valami láthatatlan biztonsági falat, amit ők azonnal felhúztak maguk és én közöttem: egy bizonyos fokon túl lehetetlen volt közelíteni hozzájuk. Velük kapcsolatban lenni egy kicsit mindig olyan volt, mint Agatha Christie híres könyvében a Paddington 16.50-ben: két párhuzamos sínen két vonat azonos sebességgel halad egymás mellett, és a másik fülkébe átnézve teljes a belátás, részt kapunk abból, ami ott történik. Akár azt is hihetnénk, hogy együtt utazunk ugyanoda. Aztán a két sín lassan eltávolodik egymástól, más-más világtájat célozva meg, miközben feltartóztathatatlanul széttörik a korábbi közösködés.”
Arról, hogy tényleg létezik-e ez a biztonsági fal, azért talán nem ártana egy kissé oldottabb diskurzust nyitni, ugyanis ha csak magyar irodalmunkat tekintjük, az efféle megnyilatkozások nem éppen ritkák benne. Nota bene: Kodolányi János a „Süllyedő világ” című, 1940-ben megjelent önéletrajzi regényében, vagy Veres Péter a „Számadás” című, ugyanezen műfajú, három évvel későbbi művében szinte szóról szóra ugyanezeket vetette papírra.
Lesz-e ilyen diskurzus, megszűnik-e ez a „biztonsági fal”? Nagy kérdés ez, a bölcsek köve annál, aki tudja reá a biztos feleletet.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
