1706. március 9-én mondták ki az Erdélyi Fejedelemség önállóságát Huszton, az országgyűlésen. Aki járt már a Kárpátalja e településének várromjánál, az tudja: ide “csak úgy” nem téved fel az ember, de ha ereje bírja, ki nem hagyja az ormok megtekintését.
Embert próbáló séta ez még ma is a kirándulóúton, de felteszem: egykor nem volt kirándulóút, le kellett győzni a hegymeredeken túl árkot-bokrot is. A vélhetően egy gyermekkori feketehimlő okán félszemű költő, alighanem 35 évesen, életereje csúcsán sem lehetett nagy sportbarát, így feltételezhetjük, hogy 1825-ös kirándulása leginkább elvi jelentőségű volt.
Érdekelte e történelmileg kalandos sorsú vár – szelleme.
Mert mit is tudunk Husztról?
Várát 1090-ben a későbbi Szent László kezdte el építtetni, s több mint száz év múlva, 1191-ben fejezték be. Fél század elteltével Batu kán csapatai azonban elfoglalták a biztosnak vélt erődítményt. Sőt! Épp a tatárjáráshoz kapcsolódik egyik ismert legendája, jelesül az, hogy Huszth nagyúr mielőtt Batu kán ellen indult, lányát, Ilonát nagyanyjához vitte, feleségét és fiát, Csabát pedig a várban hagyta. A muhi csatavesztés után Huszth sietett volna vissza családjához, ám ott tatárokat talált: felesége meghalt a rabságban, fiát pedig tatárként nevelték fel.
Az egyébként ma már nem túl ismert – s tán nem is igaz – legenda szerint 18 évvel később a gyönyörűvé serdült Ilonára egy sétája során hatalmas szörny támadt, de egy daliás fiatalember, megmentette. A két fiatal annak rendje s módja szerint egymásba szeretett, ám az ifjú elkottyintotta, hogy ő tatár. Márpedig Huszt környékén minden tatárra halál várt.
Miközben a legényt a tömlöc felé vitték, Ilona megpillantott a vállán egy olyan anyajegyet, amilyen az övén is volt. Bizonygatta, hogy a fiú az ő testvérbátyja, de apja segítsége későn érkezett – Csabát kivégezték. Huszth bánatában tőrt döfött saját szívébe, Ilona fájdalmában megőrült, s a legenda szerint alkonyatkor visszatér a kiomlott vértől vörös dombra, s napkeltéig siratja elvesztett bátyját.
Hogy a legendából mi igaz, mi nem – nem tudjuk. Ám az bizonyos, hogy a huszti várnak többször is lényeges szerep jutott – és többször is gazdát cserélt: egyaránt volt Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg ház birtokában. A vár fontos szerepet töltött be a Rákóczi szabadságharc idején, majd a felkelés bukása után ismét a Habsburgok birtokolták.
1766-ban három villám is becsapott a várba, az épületek lángba borultak, s az egész a tűzvész martaléka lett. 1773-ban II. József még megtekintette, ám látva, hogy menthetetlen, nem építette újjá. Mára már csak a romjai maradtak az egykori szebb időket is időket látott huszti várnak.
Ezt látta Kölcsey is nevezetes verse megírásakor.
És a régi kor árnya felé visszamerengve fölteszi a mindmáig gyakorta félreértett kérdést: “Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” – amely bizony a visszamerengés nélkül mit sem ér. Vagyis a verszáró következtetésnek csakis a tudatos merengés ismeretében van értelme:
“Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Igen, a jövő a legfontosabb – de a jelen csak a múlt ezeréves fényében-árnyában-tükrében értékelhető. És ez nem csak Husztra, de egész Magyarországra vonatkozik – őrizzük is Kölcsey jó szellemét.
