Ma van Kacor király születésnapja, de itt szó lesz a zsigeri állatvédőkről, sőt Raszputyinról is.

Nagyon úgy érzem, mintha már sokaknak, azaz csaknem mindenkinek szilveszteri hangulata volna, pedig hol van még az évbúcsúztató: addig bizony még le-lefolyik némi víz a Dunán-Tiszán-Dráván-Száván-Maroson és Külüllön, hogy csak néhányat említsek gyönyörű folyóink közül. Egy nyugisabb időszakban feltétlenül arról írnék, hogy 1857-ben épp ezen a decemberi napon mutatták be a mi drága Liszt Ferencünk Hunok csatája című, roppant erejű művét – történetesen Weimárban. A Hunok csatája (német címe: Hunnenschlacht) Liszt Ferenc 1857-ben komponált szimfonikus költeménye (No. 11), amelyet Wilhelm von Kaulbach német festő azonos című festménye ihletett.

Carolyne zu Sayn-Wittgenstein (akit több évtizedes érzelmi, lelki viszony fűzött az idén kétszáz éve született Liszt Ferenchez) 1855-ben ajándékozta meg Lisztet egy festményreprodukcióval. Wilhelm von Kaulbach, divatos német festő történelmi témájú képéről van szó, mely a Hunok csatáját címet viselte. A festmény a 451-ben lezajlott catalaunumi ütközetet, a hunok és a Nyugatrómai Birodalom között vívott hatalmas csatát ábrázolta – szimbolikus formában. Lisztet megragadta a kép, amelyben a mélyen vallásos zeneszerző a pogányság és a kereszténység küzdelmét látta. Tudnivaló, hogy a zeneszerző nem nagyon értett a képzőművészethez, annak ellenére, hogy számos műve született ilyen alkotások nyomán, francia műveltsége ellenére hidegen hagyták a haladó francia festők művei is. Csakhogy Kaulbach festménye, oly erősen hatott Lisztre, hogy a valamennyi történelmi alkotását meg akarta zenésíteni előbb a Világtörténet képekben és hangokban, aztán A történelem drámája címmel. Kaulbach egyébként 1856-ban megfestette Liszt portréját. Képünkön a festmény, amely megihlette Liszt Ferencet.

Mondom, egy nyugisabb időszakban feltétlenül a Hunok csatájáról írnék, de most csak érintőlegesen szólok róla – ám ígérem, egyszer még visszatérek rá, hisz a mű több mint nagyszerű dolgozat, jóllehet a II. Magyar Rapszódia népszerűségének még csak a közelébe sem érhet.

Hát akkor miről szóljon ma a dal?

Kézenfekvő lenne, hogy ma is Tamás nap van, de hát annyi Tamás nap van évente, hogy csak az ördög tudja őket követni – magyar szempontból amúgy is a december 21-ei névnap volt a legfontosabb: az már a karácsonyi ünnepkörbe tartozik, s számos néphagyomány kötődik hozzá. Például az, hogy valamikor ideális disznóölő nap volt, ám ma csínján kell bánni azzal az öldökléssel, mert büntetésre készen áll mind az EU, mind az ÁNTSZ – s valószínűleg az őrültnél örültebb zsigeri állatvédők, élükön a bérvegetriánus Négy Mancs alapítvánnyal.
Így aztán Canterburyi Szent Tamás emléknapja is kiesik.

Roppant izgalmas téma lehetne például az is, hogy 1916-ban e napon ölték meg Raszputyint, az orosz szerzetest – csakhogy e helyütt én rendre magyar vonatkozású témákkal szoktam előjönni. Ma már tudjuk, hogy a világ minden eseménye kapcsolódik valahogyan a magyarokhoz – ám Raszputyin-ügyben még nem találtam meg az igazi szálat…

De semmi nincs veszve, hisz rengeteg elfeledett évfordulónk van még a Titkos Nagykönyvben. No nézzük csak. Ó, hisz ez nagyszerű, hisz ma végre konkretizálódik az “Egyszer volt, hol nem volt”-féle fordulat! Szorgos történészek ugyanis nemrégiben kikutatták, hogy 1011-ben épp ezen a decemberi napon született Kacor Király.

Nem is kell hozzá nagy számolási tudomány, mindjárt láthatjuk, hogy e derék kandúr pontosan 1008 éves. Nos nézzük, mit tudunk róla.

Édesszüleiről sajnos semmit, csak feltételezzük, hogy szegény macskák kiscicájaként láthatta meg a napvilágot, hisz születése után nem sokkal egy ugyancsak szegény özvegyasszonyhoz került. A szegény özvegyasszonyról jól tudjuk, hogy az idegei már elkoptak, s bizony ez a magyarázat arra, hogy Kacort egy felborított csupor tej miatt elzavarta otthonról. Szerencsére a mi Kacorunk igen talpraesett macska volt (de hisz a macskák mindig is talpra esnek), s úgy megtréfálta világot, hogy még politikusaink se jobban.

Igen, Kacor Király, a macska, elménk megbízhatatlan, fegyelmezetlen, csapongó, pajkos, csalárd, ám ugyanakkor találékony oldalát testesíti meg – és egyúttal rámutat az emberi hiszékenység és ostobaság csúcsára. Elterjeszti magáról, hogy ő a félelmetes Kacor Király, s köszönhetően nagyszerű reklámtevékenységének, ezt el is hiszik róla. Nos, éltessük hát a mi Kacor Királyunk emlékét, s vonjuk le a tanulságot is belőle: ha valakiről úgy látszik, hogy már-már a világ ura – az még nem biztos, hogy igaz is. Mert a világ ura leginkább maga Kacor Király – s benne mi…:)

Ne hidd, hogy olyan jól ismered a történetet, mint ahogyan gondolod – tedd meg, hogy elolvasod, s meglásd, csodára lelsz.

Kacor király
Elek apó (Benedek Elek) változata

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:
– Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!
No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre–arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, visszafordul, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mind a kettő megijedt a másiktól.
No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:
– Ki légyen az úr?
“Ahá! – gondolja magában a macska. – Úgy látszik, fél tőlem.”
Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén:
– Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, aki ne félne éntőlem.
– Ejnye, ejnye – mondotta a róka –, igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam.
Egyszeribe meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle.
– Jól van – mondotta Kacor király –, hát elmegyek veled.
Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött–forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:
– Egyék felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.
Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.
Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:
– Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha felébreszted, vége az életednek!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladt árkon–bokron által, mintha szemét vették volna. Amint szaladt, szembejő vele egy medve, s kérdi:
– Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?
– Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.
– Hm, hm – mondja a medve –, na hallod–e, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király!
Elmegy a medve róka komához, s hát, róka koma még mindig ott jár–kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:
– Jaj, lelkem medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is!
De bezzeg megijedt a medve is, megfordult, s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.
– Jaj, Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király felébred, s elindul az erdőben?!
Volt ott mindenféle állat: farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl:
– Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.
– Biz az jó lesz – mondotta a varjú –, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.
Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszön illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.
– Jól van – mondja róka koma –, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt–e, s elémondom a kívánságotokat.
Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropog belé a csontja.
– No, mi hír, barátom? – kérdi Kacor király.
– Felséges királyom – mondja róka koma –, itt van egy varjú. Minden rendű és rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.
Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:
– Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.
Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állathoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram teremtőm, egyszeribe nagy tüzet raknak az erdő közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarat; a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállták a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.
Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Elejükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:
– Erre, erre!
Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát, uram teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága!
– Jaj, jaj – kiabált a nyúl –, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!
– Szaladjon, ki merre tud! – kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.
Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info