Sok hír és hozzájuk tartozó temérdek mennyiségű komment színesíti az internet bugyrait, mióta a parlament elfogadta a társadalombiztosítási törvény módosítását. A legnagyobb hisztit kiváltó új szabály értelmében, ha egy személy járuléktartozása meghaladja a havi járulék háromszorosát, akkor a TAJ-kártyával nem lehet majd térítésmentesen igénybe venni az egészségügyi ellátást. Új erőre kapott a “népirtó Fidesz”-ezés, a jobb sorsa, több észre érdemes baloldali gyűlöletkartell duzzadó nyaki verőérrel, kiguvadt szemekkel, eltorzult arccal nyálat fröcsögve követeli a szolidaritást.
Ez persze tökéletesen beleillik az eddigi viselkedésükbe, tényleg nem tudnak már meglepetést okozni. Mindenkinek mindenhez joga van, még akkor is, ha más pénzén, de joga van, a kötelességekről pedig most is, mint ahogyan mindig, szemérmesen hallgatnak.
Van az egyik csoport, aki becsületesen dolgozik, fizeti maga után a járulékokat, az adót, netán még azzal is a közös egészségügyi kiadásokat csökkenti – bár nem ez az elsődleges motivációja – hogy nem dohányzik, nem drogozik, nem hízik el. Aztán ott a másik brigád, aki ráérősen a saját fekáliájában fetreng az aluljáróban, vagy a helyi kocsmában szorongatja a kannás bort meg a “deci szilvát” reggeltől estig, aztán ha esetleg összekoldul / lop / rabol egy kis plusz pénzt, akkor vesz egy kis herbált, hogy jobban teljen az idő, majd felpattan a 4-6-os villamosra és terrorizálja az utasokat. (Ültetek mostanában a 4-6-on? Valami hátborzongatóan durva lett az utóbbi 2-3 évben.) Szóval, hogy gondolják, mire alapozzák ezek a végtelen szolidáris gyűlölködők azt a követelést, hogy az előbbi csoport finanszírozza az utóbbi ellátását?
Két válasz szokott lenni: az egyik a kézenfekvő, “Te náci vagy.” Természetesen a náci szó jelentésének értése nélkül. A másik válasz ugyanennyire tipikus: “Szívtelen vagy, az emberek sokszor nem tehetnek róla (!!!!), hogy ilyen meg olyan helyzetbe kerülnek, igenis segíteni kell nekik, mert ez a kereszténység (!!!) elvárása is, meg európaiság meg ilyenek.” Nos, ez részben igaz, mármint, hogy szívtelen vagyok. De nem mindenkivel szemben.
Világnézeteim és értékrendem szerint a nehéz helyzetben lévő embereket két nagyon jól elhatárolható csoportba lehet sorolni: az elesettek és mindenki más, aki nem elesett. elesettnek nevezek például egy édesanyát, aki születési rendellenességgel született gyermekét ápolja otthon. Elesett az, aki valamilyen tragédia következtében elveszíti munkavégzéshez szükséges végtagját. Elesett az, aki megvakul, megsüketül és újra meg kell tanulnia alkalmazkodni a világhoz ahhoz, hogy el tudja látni magát.
Szummázva, elesett az, aki önhibáján kívül kerül nehéz, olykor lehetetlen helyzetben. Ezzel szemben egy drogfüggő nem elesett. A függőség rengeteg tudatos, következetes döntés eredményeként alakul ki. Senki nem lesz úgy egy szer rabja, hogy hétfőn még elszívott egy spanglit, kedden már 4 óránként lövi magát heroinnal. Sok-sok napon keresztül sok-sok döntés születik meg, míg végül tényleg zombivá válik az egyén. Ő az én szememben nem elesett. Nem érzem úgy, hogy felelősséggel tartozom érte, sem rossz döntései során (értsd, nem nekem kell őt megmenteni saját magától, erre való a család és a baráti kör), sem következményei idején.
Nem akarom fizetni a TB-jét, sem az ingyenes BKV-t számára, sem az etetését. Az sem elesett, aki nem hajlandó elvégezni egy középiskolát, vagy nem hajlandó elmenni dolgozni (ma már remélem, senki nem gondolja komolyan, hogy nincs munka), pedig fizikai és szellemi lehetőségei lehetővé teszik számára a munkavégzést. Hány 30-as éveiben járó fiatal kavirnyázik totál beállva Budapest belvárosában? Miért legyek velük szolidáris? A közösség kifizette volna a taníttatását, nem kellett. A BKV-nál, például, 400 ezer bruttóért keresnek trolivezetőket úgy, hogy még képzést is nyújtanak, az sem kell. Az építőiparba úgy kell a munkás kéz, hogy már egy segédmunkásnak is kifizetnek 15-20 ezer forint napi pénzt, csak menjen. Az sem jó.
Az ilyenekkel én nem vagyok szolidáris, mert nem érdemli meg. Nem fogja el a szívemet, azt a szőröset, a szomorúság, nem sóhajtok fel, hogy “Oh, te szegény, lusta, tehetségtelen, iskolakerülő embertársam, mily rossz lehet neked! Kérlek, engedd meg nekem, hogy kifizessem az antibiotikumodat, ha esetleg E. coli fertőzést kapsz attól, ahogy élsz!” Nem érzem ezt, nem gondolom ezt, mert nem tesz semmit a közösbe, csak kivesz onnan. Úgyhogy igen, szívtelen vagyok. Cserébe viszont én sem várom el senkitől, hogy megvegye a vacsorámat és kifizesse az orvosi ellátásom költségét.
Ha újbeszélül ezt jelenti a nácizmust, ám legyen, vállalom. Viszont van egy hasznos tanácsom a TB-t nem fizetőkkel oly végtelenül szolidáris nagyhangú szabadságharcosoknak: dobják össze a pénzt. Nincs az sehol leírva, hogy a felszabadult, emberbarát, zöld libsi csak akkor lehet szolidáris, ha az alávaló klerikális reakciós is az.
“Fogadj örökbe Fizetésképtelent” néven hozzanak létre egy alapot – vigyázva rá, hogy kinek adják a kasszakulcsot, náluk sose lehet tudni, ugye… – aztán tessék, lehet szolidaritást vállalni.
Ahelyett, hogy a politikusaik a botránypolitizálás miatti büntetéseik kifizetésére tarhálnak, a szennylapjaik, mert mikroadományokat gyűjtenek a “független, minőségi újságírás életben tartására,” lehetne azt a pénzt jobb helyre is tenni, meg lehet segíteni a TB-t nem fizető elesettjeiket. Ez nyilván fel sem merül bennük. Pedig lehet, hogy ez még az én szőrös szívemre is hatna. Ezen persze kár elmélkedni, ők nem szolidárisak. Ők hazug, képmutató,
álszent bolsevikok, akik csak akkor jeleskednek szolidaritásból, ha másoktól kell azt megkövetelni.
Hunhír.info – PRESSiÓ
