Nem véletlenül nem tananyagok bizonyos művek manapság sem. Ezek fehéren-feketén rámutatnak a történelem megmutatkozó sátáni szellem működéseinek megannyi machinációira.
Most csak az október 13-ai választási eredmények” mélyebb megértésénél maradva, két műből idéznők. Mindkettőt vérbeli magyar értelmiségi írta. Olyan személyek, akik nem függtek semmilyen pártérdekektől. Olyanok, amik olybá tűntek, mint egy orvos a beteg bajának diagnosztizálásakor: megmondják kendőzetlenül a betegség nemét.
Az első idézet bizonyos Tiborc Lajos piarista szerzetestől való:
„A liberalizmus továbbra is tartotta a hegemóniát, de elvesztette a Kossuth, Deák, Eötvös által biztosított idealizmust, és a suum cuiique méltányos elv helyét a struggle for life dicstelen elve foglalta el. Az önző érdekek további durva térfoglalása megteremtette a materializmust, amely aztán kitűnő talajul szolgált az eleddig nálunk ismeretlen közgazdasági hatalom: a kapitalizmus számára. „Istápolója” kizárólagosan a pénzes zsidóság, mely a guruló arany segítségével bomlasztó nemzetköziség magvait hintette szét. A magyar mágnás-osztály tétlen nyugalommal szónokolt a főrendiházban, míg a vezető szerepet még mindig a mindjobban satnyuló nemesség vitte. Jelentős részük a rossz gazdálkodás, még inkább a nagy lábon-élés következtében eladósodott, birtokukat a gazdasági élet vezető pozícióit elfoglaló zsidóság szippantotta fel. Aki továbbra is úr akart maradni, a városba tolult, közhivatalt vállalt. Kialakult a gentry-típus. Gőgösen zárkózott el a városi értelmiségtől, mely a pártok, a sajtó és a tőke könnyen befolyásolható, elvföladó tömegét alkotta. A régi művelt nemesi osztály anyagi helyzetének megfelelően szellemileg lesüllyedt, „és csak igen csekély hányada őrizte meg anyagi romlásában a régi művelődési szükségleteket.” (Szekfű Gyula: Három nemzedék, 223. old.) A legnagyobb számú, de legsanyarúbb helyzetben élő földműves- vagy parasztosztály távol állt minden szellemi mozgalomtól. A kapitalizmustól létrehozott új réteg: a munkásosztály idegen, főleg zsidó vezetők irányítása mellett sok bizalmatlanságra adott okot, mert vallás- és nemzetellenes eszmék gyökereztek meg lelkében.”
(Tiborc Lajos: Andor József (Cyprián): Budapest, 1934. „Élet” Ikrodalmi és Nyomda Rt. Palaestra Calasaciana. A piaristák doktori értekezései az 1932. évtől. 7. szám. 3-4. old.)
A második pedig Bánhegyi Jób bencés tanártól:
„A kiegyezéssel, amely Magyarország független államiságát elismerte és Ausztriával való közjogi viszonyunkat rendezte, állami életünk nyugvópontra jutott; a nemzet az anyagi és szellemi erőgyűjtés feladataira fordíthatta energiáját és valóban úgy látszott eleinte, hogy lázas sietséggel igyekszik pótolni évtizedek mulasztásait. A békés kultúrmunka programjának megvalósulásához azonban mégsem voltak meg a szilárd feltételek; a kiegyezés kompromisszum eredménye volt, nem jelentette a nemzeti öncélúság gondolatának tökéletes megvalósulását, nem hozta magával a nemzeti álmok teljességének diadalra jutását és így kezdettől fogva jelentékeny és egyre erősbödő ellenzékre talált a magyar közvéleményben, kiindulópontja lett a belpolitikai harcok hosszú és meddő sorozatának, amelyek a nemzet vezetőinek érdeklődését és energiáját annyira lefoglalták, hogy sürgősebb és életbevágóbb teendők elvégzése elmaradt. A milleniumi ünnepségek alatt fellángoló nemzeti önérzet joggal mutathatott ugyan ezredéves dicső múltunk emlékei mellett azokra a nagy eredményekre is, amelyeket a közgazdaság. ipar, kereskedelem, tudomány és művészet terén az utolsó évtizedek alatt elértünk, de az ünnepi pompa csak ideig-óráig takarhatta el azokat a sebeket, amelyek már ebben az időben betegnek mutatták társadalmunkat és károsan befolyásolták életműködését, Az állam vezetéséből hiányzott a nagy nemzeti koncepció, az egyetemes, átfogó célkitűzés, nemzeti élet helyett pártélet uralkodott, az elsekélyesedett liberalizmus szólamai alatt kicsinyes pártérdekek vívták harcaikat. A demokrácia nálunk is a liberális-kapitalista szabad-verseny korlátlan érvényesülésévé fejlődött; ennek kiépülésével karöltve haladt a materialista világfelfogás, az ideális javak fölényes aláértékelése vagy cinikus megvetése, amely a politikában az egyházpolitikai törvények, különösen a családi életet gyökerében megtámadó polgári házasság intézményének meghozatalával jelentkezett kíméletlen őszinteséggel. Akadálytalanul működhettek a szabadkőműves páholyok és folytathatták egyház- és vallásellenes, nemzetközi szolidaritásra támaszkodó, eszményfosztogató munkájukat. Megfelelő szociálpolitikai reformok hiányában pusztulásnak indult a régi középosztály, a gentry, eladósodott a földművelő nép, nyomorban tengődött a mezőgazdasági munkásság és ijesztő mértékben nőtt a városi proletariátus, készséges és fogé- kony talajául a radikális és szocialista törekvéseknek, amelyek nálunk kezdettől fogva megtagadták a nemzeti eszmével való közösséget. A szociális problémák kiéleződésével együtt a nemzetiségi kérdés is egyre veszedelmesebb alakot öltött és növelte a repedések számát az ezeréves magyar állam ősi épületén. Ilyen állapotban érte hazánkat a világháború, amely a legsúlyosabb megpróbáltatásokat mérte a belső erőben megfogyatkozott magyarságra. Katonáink világraszóló hősiessége, mérhetetlen véráldozata. a nemzet hagyományaihoz hű osztályok heroikus áldozatkészsége hiábavalónak bizonyult; szövetségeseinkkel együtt elvesztettük a háborút, országunkat szétdarabolták, a megcsonkított nemzettest pedig martalékául esett egy időre a radikális és kommunista rémuralomnak. A magyarság egészséges életösztöne azonban magához tért a kábulatból, a nemzeti ellenállás győzött és ma a trianoni államiság kényszerkeretei között az újra éledt keresztény eszme és nemzeti gondolat jegyében küzdünk az ország történeti és organikus egységének helyreállításáért.”
(Dr. Bánhegyi Jób OSB: A magyar irodalom története II. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Budapest, 1930. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. Szent István Könyvek 78-79. 197-199. old.)
A liberalizmus elterjedésének okait elemezve minden bizonnyal „politikailag inkorrekt” álláspontra jutott, ami mérvadónak tekintett értelmiségi körökben mindmáig ugyebár egyértelműen „elhatárolódás”-ra méltó:
„A magyarságnak alapjában konzervatív, az újítások iránt tartózkodóbb természetével szemben a hagyományaink iránt érzéketlen vagy ellenséges indulatú, gyökértelen zsidóság mohón kapott minden kulturális újságon s a haladás jelszavának örve és a liberalizmus védelme alatt a nyugati kultúrának minden világnézeti, bölcseleti, tudományos, művészeti vagy irodalmi termékét beoltotta a magyar szellemi életbe, természetesen saját ízlésirányának és lelkiségének megfelelő kiválasztással és tekintet nélkül arra, hogy az idegen hozomány megfelel-e egészséges fejlődésünk feltételeinek és összeegyeztethető-e faji és lelki adottságaink, történetileg kialakult nemzeti egyéniségünk, keresztény erkölcsiségünk korszerű szükségleteivel és követelményeivel. A nemzet drágán megfizetett azért az optimizmusért, amellyel elnézte az erőszakos újítást, anélkül, hogy nemzeti egyéniségének védelméről kellően gondoskodott volna.”
(U. ott, 203. old.)
Fölösleges kommentálnók mindezeket, magyaráznók címünket, akárcsak, hogy a kétszer kettő miért négy. Aki mindezekből sem érti, mi miért történt honunkban 1867 után s 1989-et követően, az tényleg szánalomra méltó.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
