Amikor Atilla, a világverő hun király meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Atillának annyi fia volt, hogy meg se lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni.

De a ravasz német fejedelmek, különösen Veronai Detre és társai addig ármánykodtak, míg Atilla fiait egymás ellen nem fordították.

A német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott, de a hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának fia volt. Mindkét fiú uralkodni kezdett, – végül a kard döntött közöttük.

Az első ütközetben Csaba győzött. Ekkor Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta. Két álló hétig folyt a küzdelem. Végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Atilla fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg. De ebben a csatában, amelyet a hunok Krimhilda csatájának neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városáig kiáradt a vértől.

Csaba vezér elmenekült a csatából és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Háromezer vitéz vált ki Csaba seregéből, s telepedett le a mai Székelyföldön és ők attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték.

De mielőtt Csaba visszaindult, megesküdtek mind Isten szabad ege alatt, hogy ha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is -így szól a monda.

A székelyek a hunok utódai, származásuk, szigorú szokásaik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. A székelyek még nem felejtették el a szittya betűket, hanem botokra felvésve ezeket szívesen használják.

Telt-múlt az idő, sírba szállottak a hun vitézek és már az unokáik hordták a fegyvert, amikor a szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre. Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égboltozat Tejútján, amelyet Hadak Útjának neveznek, egy lovas csapat jelent meg. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a hadak útján némán visszatért a magas égbe.

A székelyek pedig híven őrizték az erdélyi határt, s ez a maroknyi nép századokon át erős hittel várta a magyar testvérek bejövetelét.

Amikor meghallották, hogy a magyarok Szittyaországból elindultak, és Pannóniában akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyar honfoglalók is megörültek és ma is él a hagyomány a magyar nép lelkében, hogy Atilla földjét, Atilla örökét foglalták vissza.

Erdély őrzése pedig azóta is székelyekre hárul.

(Kézai Simon krónikája és egy székelyföldi népmonda nyomán)