(Ős magyar áldozás.)

A régi magyarok nemcsak igen vitéz, de istentismerő nép is voltak.

Igaz, ugy tanuljuk az iskolában, hogy a mi őseink nem voltak keresztények, hanem pogányok.

Hát csakugyan, ugy is van a dolog, pogányok voltak, de nem voltak ám olyan pogányok, mint például a mai vademberek, akik kőből százféle állatfejet faragnak és azután azokat Istennek nevezik és imádják; hanem egyetlen Istent imádtak csupán.

Ennek az volt a neve, hogy Terem. Ami pedig a régi magyaroknál annyit jelentett, hogy: Teremtő, aki mindeniket teremtett.

Igaz az is, hogy őseink nem jártak például ugy mint mi a templomba, hanem azért ők is áldoztak az ő Istenüknek.

Messze attól a helytől, ahol rendesen letelepedtek, felkerestek egy-egy erdei sziklás berket, itt azután összejöttek a vezérek, akiket vajdáknak, a papok, akiket gyuláknak neveztek és a jövendőmondók, akiket akkor ugy hivtak, hogy táltosok.

Eljöttek a fehérszinü ruhába öltözött leánykák is, akiknek alirumna volt a nevük és akik az áldozás alatt szép énekeket, amint akkor mondották: zsoldozsmákat zengtek.

Egy nagykőrakáson pedig az áldozó papok, a rhabonbánok, már meggyujtották a tüzet, a máglyát, amelyen az Istennek az áldozatot meghozták.

Két fiatal vitéz levente, aranyos kantárszáron vezette a fehér mént, a legdrágábbat, a legszebbet, melyet csak ki tudtak válogatni a sok-sok ezer közül, azt, amelyen soha ember nem ült még!

Mikor azután a fehér ló már ott állott az áldozati helynél, akkor a gyulák egyike hangos szóval, messze hallhatóan kérte Teremistent, hozzon áldást, bőséget a magyar népre, tartsa távol tőlünk Árihmán (ármány) gonosz fondorlatait; küldjön a magyar nép fiainak hősi harczban szerencsét és engedje, hogy a magyar boldogan és egyetértésben élhessen.

Megszólaltak most a táltosok kürtjei és miközben az alirmuna szüzek hősi zsolozsmákat énekeltek, a főpap, a rhabonbán leszúrta a fehér lovat s a máglya tüzénél lassan elégő fehér mén, – ugy gondolták őseink, – kiengeszteli Teremistent, Áhrimánt és Hadurt a háboru istenét.

A vezérek pedig a vajdák és a nép vénei aggódva nézték a máglya füstjét, felszáll-e a magasba egyenesen, eléri-e Isten végtelen birodalmát, befogadja-e a magyarok Istene a magyarok kérő könyörgését, vagy pedig elszáll a füst, nem ér fel a magasba, mert Teremisten nem hallgatja meg a nép szavát.

És ujból megszólalnak a táltosok riadó kürtjei és az egész gyülekezet kardot ránt és üdvrivalgással fogadja a hatalmas Teremisten feleletét, a füst egyenesen az égnek szállott.

Az áldozat tetszett az egek urának.

A táltos még egyszer beléfuj kürtjébe, elhallatszik hangja a távol magyar táborba és valamennyi harczos kardot ránt felszállt a könyörgés Teremisten nem hagyja el népét.

Igy tisztelték őseink az ő Istenüket, amely hit lehet, hogy nem volt keresztény – de hogy pogány nem volt, az is bizonyos.