„Nekünk Mohács kell”
és Krisztusnak kínzó keresztje,
jó magasan legyünk rá felszegezve!
Csendes duhaj az ilyen beste,
ki sírva gyászolja önmagát temetve
a dicső őseit és hőseit feledve!

„Nekünk Mohács kell”
és égi földzengés, hogy észre térve
belső mételyünk kivethessük végre!
Alattomban árt, eme bitang fajta,
vágd ki magadból, gyerünk rajta,
mert bolond az, ki szótlan hagyja!

„Nekünk Mohács kell”
és a testvéreink kifolyt vére
a háborúknak minden szörnyűsége!
Akkor majd a felszínre törve,
nemes lelkünk hallgat Istenünkre
az Ő, belénk vetett szerető hitére!

„Nekünk Mohács kell”
hogy végre felébredjünk e földön,
amit unokáinktól kaptunk kölcsön!
Lássuk, mivé lettünk, s hová vezet,
ha nem nyújtunk többé segítő kezet,
ha meghal bennünk, egymás iránt a szeretet!

„Nekünk Mohács kell?”
Kérdem, most naiv reménnyel Tőletek,
vágyva arra, mondjatok rá nemet!
Többet érdemel e sorsa-vert Magyar,
mint elfeledjék s pusztítsa az égi vihar,
lángtenger égesse és elmossa a zivatar!

Nekünk nem kell újabb Mohács,
csak szeretet és gondviselő összefogás,
amely újra felemeli a Nemzetet!
Szerető anyai szív kell és gondoskodó apa,
aki szívből szereti a gyermeket,
vissza adva ezzel, mindent Nemzetünknek,
vissza adva a jövőbe vetett hitet!

Paks, 2016. június 14.