„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,”
és becstelen vágyaival mételyez,
amit nem szabadna tűrnünk,
s Mi mégsem teszünk ellene,
miközben mindent tönkre tesz!
Nem látja az, ki lelkében megvakult
a tömeg szomjúhozza az igazságot,
ami nélkül koldus-szegény, nyomorult!

„ S mert a nemzetekből a szellem”
mára holt nyelvek közé lett rejtve,
amelyet nem ért, se ember, se Isten
s összevesznek rajta, mint a kincsen
a rabló nemzetek, kiknek földje sincsen!
Csupán mit raboltak, az minden,
meg amit mások adtak oda ingyen,
ezért a zsarnok, nincs is miben higgyen!

„ Lógatják szárnyuk az ínségnek”
szárnya törött angyalkái.
Lélekbe bújnak, mint egy kisgyerek,
akár a kotlósnak a madárfiókái.
Ölelések közt, most halál született
s hálás a gyilkos, mert bátran ölhetett!
A bírája, meg boldogan örvendezett,
hogy pálcát törhetett az áldozat felett!

„S mint a sakál, mely csillagoknak”
üvölti, magába rejtett kínjait,
úgy vonyít a költő a Holdnak hiába
és senki sem hallja meg, őrjítő vágyait!
Hányszor kiáltott, hasztalan az égnek,
azt gondolván, hogy enyhülést hoznak,
ha a lelkébe gyúlt parázs-tüzek leégnek,
s felcsendül a lelkében, majd az égi ének!

„S mégis bizom. Könnyezve intlek,”
eljövendő utókor, aki minket elfelejt
az saját magát fosztja meg
a jövőjétől, amit a múltja rejt!
Bármily nehéz is a búcsúzás,
enyhülést ad, ha elmúlik, ami volt
és nem lesz senkinek sem csalódás,
amiért az élő marad, s távozik a holt!

Paks, 2016. május 31.