„Mondd, mit érlel annak a sorsa,”
aki úgy hiszi, ami a másé
az Őt alanyi joggal megilleti,
akinek nem mutat példát a munka,
eközben romokban hever otthona,
s amit elvesz, azt is elveri
és nem érzi, hogy a saját szégyene
az elveszett, tán sosem volt becsülete?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa,”
aki parlagon tartja földjét;
s abból lesz a busás vagyon,
ha vetetlen és termés nélkül hagyja,
mégis kerül magtárába, árpa és búza,
közben üresen állva, kong az istállója,
apanázsát ezért adják, s meg is kapja
a „szegény sorsú” birtokgazda?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa,”
aki mindenét magának köszönheti;
s miközben mindazt amije van,
bármikor könyörtelenül elveszítheti
és mások kényének kedvének rabja,
önként vállalt bérrabszolga,
akinek az szabja meg az életét,
aki naponta okozza sötét végzetét?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa,”
aki csak a családjáért él;
gyermekének büszke szerető apja,
összes pillanata s megannyi gondolata,
körülöttük forog és sose fél
dolgozni értük s nem rest,
akárcsak a gyermek édesanyja,
ég a munka keze alatt, sosem henyél?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa,”
aki a munka mellé jár;
helyette más a dolgot jobban tudja
és csupán Ő arra vár,
hogy kisüljön végre a gesztenye,
amiért más keményen megdolgozik,
annak nem jut elég mégse,
mert Tőle az ilyenek elveszik?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa,”
ki a hitelt devizában méri;
közben forintot ad, uzsorakamatra,
családokat gyilkol s végig nézi,
hogyan kerül a gyermek az utcára,
aki mindezért nem felel
és családjától messze elszakítva,
jó esetben szegénysorban nőhet fel?

„Mondd, mit érlel annak a sorsa,”
aki ma írásra adja a fejét;
ha igazat ír, megvetés az osztályrésze,
s agyonhallgatva lesz, messze elkerülve,
ha pedig hamisan szólnak a szavak,
előtte leomlanak majd azok a falak,
melyet a mai kánon, hazugságból épített,
s az utókor meg nem bocsájt, el nem felejt?

Paks, 2016. április 20.