Mondd, magyar, mikor fogsz feleszmélni végre?
Hát hiába folyt ki annyi ősöd vére?
Idegen kény szerint éled az életed,
S külhoni vámpírok szívják ki véredet!

Mondd, magyar, mikor hallod meg a Hazád,
Ki úgy kér, ne felejtsd: magyar vagy – s ezt ne bánd!
Ne szégyelld, hogy benned magyar szív keringet
Magyar vért, mely táplál ős-magyar szellemet.

Különös e szellem. Sokan nem szeretik:
Rúgják, verik, bántják, ahol csak tehetik!
Szeretnék már látni halottak sorában –
Biz’ nem kis csoda, hogy élünk még a mában,

Az őseink nyelvén mondjuk napi imánk,
S számunkra nem üres szó még a „Miatyánk”!
Nem keverjük össze házunk a Hazával,
S nem barátkozunk meg ördög-cimborával!

Így volt ez mindmáig, bármily volt is a kor.
Még akkor is, mikor országunknak volt tor!
S ha taposta csizma, vagy éppen lánckerék,
Soha meg nem roppant e népben a derék!

Bajban nem adtuk fel. S ha rosszul ment nekünk,
Nem hagyott el minket sem derűnk, sem hitünk.
A Világ színpadán sokan nem maradtak.
De mi összefogtunk – s maradtunk: magyarnak!

Ennek köszönhetjük, hogy bár haddal jött ránk
Előbb csak a fele, majd az egész világ,
Mindig győzedelmes volt mindenik csatánk,
Mert vigyázott reánk régi nagy Pátrónánk!

Segített, de bizony meg is érdemeltük,
Hiszen e Szent Földet mindig is szerettük!
Anya itt a fiát mindig úgy nevelte,
Hogy kicsírázhasson a szép, s a jó benne!

Arra tanította, amit ő is tanult:
„Nézd mindig a jövőd, s ne feledd, mi elmúlt!
Tudd a történelmed, megbecsüld a nyelved,
S légy büszke, hogy Isten magyarnak teremtett!

Lebegjen előtted őseid szelleme,
Kiket megérintett e szép táj kelleme.
Ne legyen oly vagyon, miért odaadnád
Bárki idegennek szép és áldott Hazád!”

És mi fiainknak vajh’ ma mit tanítunk?
Éljen most a mának, s felejtse a múltunk!
Restellje nyelvünket – s már alig beszéli:
Azt mondja: „De mutter, ez ma már nem trendi”…

Kikopik belőlük jóság – s mily gyalázat:
Példának tekintik a VV4 házat!
Nem tisztelnek senkit, sem embert, sem Istent.
Számukra értéket csak a sok pénz jelent.

Szomorú vagyok, mert oly rossz nekem látni:
Miként korcsulnak el Hazám szép ifjai!
Mégsem szidhatom meg őket tiszta szívvel,
Mert tán nem bírnak még teljes felnőtt ésszel.

Ám azt, ki gyermekét ilyennek nevelte,
Megrovom, mert nem volt magyar szíve, lelke!
Nem érezte súlyát ősi örökének,
Mit elmondott neki számos régi ének!

Nem nevelte fiát, leányát magyarnak,
Inkább megfelelt egy külső akaratnak.
Annak, mely azt mondta, lehetsz itthon bármi,
Csak egyet ne akarj: jó magyarrá válni!

Ezért ők cserébe „jólétet”, pénzt adnak,
És hogy ne gondolkodj, nagy bölcsen vigyáznak.
Hisz tudják, a birkát könnyű terelgetni,
S nem lázad, ha mindig időben kap enni!

Ám a birkalét nem követendő példa!
Nem ezt várja el ma mitőlünk a Haza!
Sokfelől fenyeget sok alantas szándék
S vetődik mireánk fenyegető árnyék!

El akarják venni tőlünk azt a földet,
Melyet minden ősünk megbecsült, szeretett.
Nem fegyverrel. Pénzzel. Meg hegynyi maszlaggal,
Mi értékben nem ér fel egy fél asztaggal!

Minden magyar szülő lássa már be végre:
Rosszul nevelődött e korszak gyermeke.
Kövesse meg fiát, lányát most mindenki,
S tanítsa meg, hogy kell a Hazát szeretni!

Mutassa meg neki, mi az igaz, érték!
Ne hagyja, hogy kopjon a szép magyar beszéd!
Ne tűrje, hogy mondják: „ne magyarkodj te itt”!
Csapjon az asztalra – a betyár mindenit!

Kérlek, magyar, ébredj, s hallgasd meg a Hazád,
Ki kér, ne felejtsd el: magyar vagy, s ezt ne bánd!
Ne hozz szégyent egykor itt élt őseidre,
Hogy magyar maradjon e föld mindörökre!