„Van egy gonosz, melyet láttam a nap alatt, és baj azaz emberen. S az ember nem perlekedhetik azzal aki hatalmasabb nálanál.”

Volt egyszer egy szép nagy országunk.
Mára széttört kicsiny Magyarországunk.
Benne fogyatkozó Isten hitünk.
El nem felejtett, rajtunk maradt
Roppant ítéletek.

Angyali zokogásnak könnye,
Kárpátalja, Őrvidék, Erdély és Délvidék.
Most felülmúló sátáni kacagás,
Mennydörgés maradt nekünk.
S milliónyi magyar elme-szív,
Életzavart árváink és sok bűnös,
Istennel perlekedő, ország pusztító,
Nyomortervezőink.

Pedig az ország a miénk,
S a tied is!
Széttört életünk, létünk,
Meddig a miénk?
E mára kicsi ország,
Megtört nemzetünk?
Görbe útjaink, pusztulásba zuhantak.
Teljes romlást készítünk.

Mond, meddig a miénk?
Az ország, életünk szobája,
Melyet Istentől ajándékba kaptunk.
S szép lassan kiraboltan,
Bele is halunk.
Meddig a miénk?
A fájdalom örök,
De ami még megmaradt bennünk remény,
Mond meddig a miénk?

S egy kérdés:
Ki a hibás e zsarnoki pusztító tettért?
Mikor magyar árváink bolyongnak
Hontalan, a nagyvilág mezején.
Mit mondunk csecsszopóinknak,
Hol a haza, hova, kihez tartoznak majd?

S ifjaink, mint levegőért,
Most honért kapkodva,
Égnek a reménytelenség tüzén.
S bánatuk tengernyi áradata lett,
Elveszített magyarságuk.

Ha netán, Isten kegyelme,
Újra megújult Magyarországot,
Teremtene az ég alatt
És valahol gyökeret verne a jövőnek
E költemény,
Magyarságuktól megfosztott
Árváink gyász könnyei öntözzék,
Faként nőjön ki a sok ártatlan áldozat
Megkésett imái, melynek ige illatú virága
És gyümölcs íze az édes hit.

A trianoni békediktátum 90. évfordulójára.