„Van egy gonosz, melyet láttam a nap alatt, és baj az az emberen.
S az ember nem perlekedhetik azzal, aki hatalmasabb nálanál.”

Világunk létünk-életünk.
Benne fogyatkozó Isten hitünk.
Bűneink miatt roppant ítéletek.
Angyali zokogásnak ónos könnyét is,
Felülmúló sátáni kacagás, mennydörgés.

S ezer elme-szív, életzavart mink,
Istennel perlekedő, világpusztító,
Önpusztító nyomortervezőink.
Pedig a világ tied, s mienk.
A levegő a tenger, s majdan a végtelen.
Világunk létünk-életünk.
Meddig a miénk?

Görbe útjaink pusztulásba zuhant,
Teljes romlást készítünk.
Mond, meddig a miénk – a világ,
Életünk szobája, melyet kérés nélkül,
Ajándékba kaptunk?
S szép lassan magunkra gyújtva bele is halunk.

S egy kérdés; Kit hibáztat majd e zsarnok,
A pusztító tettért? Mikor csecsszopóink égnek
A tavaszi nap lángoló tüzén,
Hol ifjaink levegőért kapkodnak majd, a lángoló
Éj hevén. Hol tenger áradat lesz halotti lepedőnk,
Melynek megfúlt, gőgtől duzzadt hulláink bűzölög,
Itt, a kopár világ, sivataggá éget mezején.

S ha netán Isten kegyelme, újra megújult világot
Teremtene az ég alatt, s valahol gyökeret verne a jövőnek
E költemény; Angyali gyász könnyek öntözzék, s faként
Nőjön ki a sok ártatlan áldozat megkésett imái, melynek,
Ige illatú virágai, gyümölcs íze az édes hit.