Soha nem hallott dallamokra ró éneket ma lágy irónom:
küzdelmeim hogy meglásd, Istenem s megértsed, hogy vívódom.
Nem énekli majd senki ezt a zsoltárt, nem is zokogja:
magam falaztam börtönt enmagamnak s vagyok magamnak foglya.
Olyan vizeknél ültem, mik belém ömöltek.
Habjukból bánatom, könnyem daluktól több lett.
Hány ősz jött s hány tavasz, nem számolhatta hárfám
s hány reszkető levél cserélt helyet a nyárfán.
Te biztosan tudod, minek is gondolkozzam.
csak azt jegyzem föl sebtiben, hogy hányfelé botoltam.

Jártam szentednél hajdanán az enyhe Umbriában
s csizmám nagy útra vitt a tágas Bjelorussziában.
Pinszkben a lőtt sebek a jezsuiták templomán még frissen sajogtak.
Kobrin és Bresztlitovszk a bombatűzben úgy lapultak, mint a holtak.
Te adtál minden szenvedést, hogy megmutasd kerek világod,
a hontalan folyók vizét s a tornyokon aranyló lángot.
Te ösztököltél arra is, hogy messzi nemzetek nyelvét dadogjam
s lábammal mérjem át, miről még azt se tudtam, hol van.
Mocsár volt mindenütt, vad méneink a süppedő zsombékban álltak
s tankok tövén díszlettek nyájasan az úrnapi zöld sátrak.
Kezemben vittem testedet, nem szentségmutatóban.
Több nyelven sírt föl egyszer : ez nagy szentség valóban!
Egy lengyel lányka hamvas arcán könnyek csordogáltak
s a százados fakó szemén kigyúlt a mély csodálat,
akárcsak bennem is, midőn a nagy mezőkön át
az alkonypírban fölfedeztem arcod mosolyát.

Hányszor aludtam szalma közt s hajnalra dér lepett be.
Nem zúgolódtam, álmomat tettem le két kezedbe.
Mindig rádhagytam, Istenem, ami csak rádhagyandó,
sosem akartam lenni más, csak egyszeri halandó.
Csupán szavakban vágytam szólni hozzád egyre szebben.
Bocsásd meg, hogyha némi gyarlóság is van ebben!

Vigaszom volt a dal, mit békén dudorásztam,
a pendülő ige s a mondat, mely hibátlan.
Hányattatásom tavaszán versek feslettek, mint a mályva.
velem szökött a fénybe mind s hullott a vak homályba.
Kanyargó útjaim porán szépséged szirma tündökölt felém
s a fájdalom komor siráma szállt a füstölgó romok helyén.

Halott lehettem volna én is, mint a földeken futó had
s nem zenghetném e háladalt — utólag.
Fekhettem volna én is ott, ahol az izmos, szép legények,
kiknek vérétől elpirult a fehér nyírfakéreg.
Hányszor pirult el, te tudod s az útszélen borongó ritka lombú fák
arcukra bukva mélyre szívták a széna illatát.
A földre hullott tetemük, ahonnan vétetett.
Piros pipacsként lepték el a selymes réteket.
Behunyom most is két szemem, ne engedd őket látnom.
Korbáccsal ver végig vadul a vérbecsukló lábnyom.

Kiváltságom fehér galambjait te búzával etetted,
míg ocsúból se sok jutott az éhes nemzeteknek.
Végtagjaimmal nem lobogózta föl a fákat az akna,
és koponyám se tört ezer darabra.
Pengesse hát az ujj méltó dicséreted
s a fürge láb doboljon éneket.
Fogam karéján fusson rímre rím:
fogadd el, Istenem, tépett zsoltáraim!