Leterített vadként a gyárak. Meredt, fölhámló faluk ezernyi vak szeme
gyomos csöndbe bújt bomlást kutat: bárha lett, hát kinek volt itt élete?
Izzadt álmában napfélig lebzsel, aztán ődöng tovább a munkanélküli –
nem tudja már, a gyáros úgy lopja meg, hogy vesztét a munkabér szüli.

Kinek kevéske van, másra lesve védi – ha rokkan is, magának még remél –
bár nyomorba szédült családok jaját terelgeti falak mentén a szél.
És nem reccsen még lármafa, vészt nem zúg félrekondított harang.
Életünk ellen is benyújt megtervezett, kíméletlen inkasszót a bank.

A földműves ha váltig gondolkodik, egyszerű szót kínjára mégsem talál –
végtére, bár váltságot ez sem ad, nemlétbe menti át a meghívott halál.
Sok ezredév a lelkekben kihunyt. Megannyi hősnek hiába hullt a vére.

Hány gyermek nő semmibe!… sorsukban tenyészpojácák tucatja mérvadó,
de fennenbölcs száz törvényt citál és kotlik elvein a kilóra vett írástudó.
A foglalók kivárnak! Míg minden áruló vigyorral mutat önnön nemzetére.

Intés
Mindennek sorja van! Méretünk külön-külön, s hogyan épülünk egészet!
Lassan fordulnak fönn a csillagok – Hadak Útján felénk poroszkál a végzet!