…Sötétkék bolton arany csillagok-
Valamennyi tüz-biborban ragyog.
Alattunk hömpölygő, lusta végtelen:
Ezer méternyi, vad, bömbölő elem
Mereszti viz-szemét reám:
Szörnyü Atlanti Óceán!
És talán fel sem fogja értelem.
Hogy csak Eget és vizet lát a szem.
Eget, mely csillaggal felém kacag
És vizet, mi duzzog, dörög, dagad…
-Riog riadva, zugva zug a hab,
Harsogó korbácsa hajónkra csap,
Sikoltoz a szél: vad nótát röhög.
-Tán igy mulathatnak az ördögök?-
Toronymagasba szöknek dühös habok,
/Pedig az imént még mind csak ballagott./
És bömbölve csapódnak vissza újra
Anyjuk ölébe, a tengerbe húllva,
Millió viz-szikrát permetezve szét-
/Olyan jó hallgatni sustorgó neszét…/
Habok tetején ezüst-szin taraj
Kergetőzik, mint vadult méhe raj:
Fehér-csipkés surrogó tajték-sorok
Veszett rajvonala bőgve háborog
A zőldes-feketevízhegyek peremén-
Villám hasit a bolton át,
Z-betüs arany pántlikát
Húzva végig,-mely mint pompázó Égszegély:
A ritka képet keretbe foglalja
És az Ur nagy müvét hirdeti, dallja…
Acél hajónknak erős teste
Pehelyként ring a vad habon-
Mint szélbeszórt szalmaszál, este,
Ha vergődik viharban nagyon…
És imbolyog, mint gyenge lepke,
Ha rázza szárnyát szélroham-
De azért csak rohan…rohan.
Hatalmad érezem, jó Uram!
…Állok az első fedélzeten,
A parancsnoki hid alatt-
Elmerengek a végzeten,
Amely itt is velem maradt…
És ahogy a gondolat terem:
Nincsen bennem semmi félelem.
Pedig már lábamhoz csapkod a hab,
A viztölcsér már toronyra vált,
A kapitány is reám kiált,
De én vissza: Nem vagyok már a rab!
Ám ő szájhoz veszi a szócsövet:
‘Siess! Osztják már a mentő-övet!’
Makacsul tovább vitázom vele:
-Hajónk bordáit védi az Ur Keze:
Fölöttünk őrködik. S mi Benne és Vele:
…Mert a hajó-magyar menekülttel tele
Csak Ő a mi Mentő Ővünk:
Minek másik, ha Ő velünk!?
Habot, hullámot és vihart szétveret,
Nézd: a csillagokból – Szeme ránk nevet.
Atlanti Óceán, 1951.