Mennyi megátalkodott,
üres mondatot
kellett végighallgatnom,
errol a határtalan szereto földrol
mely nem miénk többé.
A történelem-keselyui
széttépték, csak lelkem keserüli
a mondatokká fajult múltat:
Trianont, népünk holokausztját,
melyben döntöttek,
hogy eros vér és tiszta szent akarat,
csak sírhasson továbbra
a Kárpátok alatt,
de tenni ne tudjon
soha. Soha többé.
S most, hogy átlátom
a történelem álságos voltát,
csak polgár lehetek valahol,
ki keresi mivoltát,
a zurzavaros, mindenkirol
mindent tudni vágyó,
és vágyát teljesíto
egységes összevisszaságban.
Erdélyt már meglátni,
s a büszke fenyofákat,
mely titkon növeszti
az elmúlást idézo
cifra kopjafákat,
olyan mintha lesnék egy utat,
a hazát kereso,
bolyongó ifjúságnak,
kit a nélkülözés,
össze-visszaszórt szét:
prédaként a globális világnak.
S most lelkem küldöm
a kietlen pusztaságba,
meglelni népem új hazáját,
hol a szeretet és a béke
angyalai a lelki földért
vívnak új csatákat,
elnyerni a belso Kánaánt:
példaként a zurös nagyvilágnak.
Lelkem küldöm el keresni
a tisztává lényegült népet,
mert oly nehéz elviselni,
ezt az elsatnyult nemzetéket.
Mert mi van most?
Hitetlen, álszent, puhány társaság.
Az önmaguk megadók
szánalmasainak hada:
kiknek nemhogy határtalan
e megnyitott földrész,
de erkölcseikben sem létezik haza.
Csak élnek, mint penész
a koleszteringoztol
átfutött májban,
és mégsem találják önmaguk,
a Bábeli világban.
Miért építitek, a bunösök templomát,
melynek célja egy nyelv
és torony legyen,
s melynek tornyában
Istennel beszélhet,
a megátalkodott értelem.
Énem egy igaz, szereto, becsületes
s önmagát megtartó nemzetet keres.
Erkölcsöt és Istenbe vetett hitet,
s tole megáldott
kristálytiszta szívet,
melyben lemoshassuk
bunünk szennyét, mocskát:
s melyben megtisztulhat
e tévelygo új világ.
Nemzetem keresem!
Hol vagy te áldott étek?
Hol vannak a régi,
szép szívu szenvedélyek?