“Házad lehet bárhol,
de a hazád csak itt.
Megírhatsz száz könyvet,
de kihagysz valamit.”

(távol a transzilvanizmustól)

Egy tájék gördült a horizont elé:
agyagos föld, kopjás fenyo, gerjedt relé,
hol uszadék csókok erjedt borszagát
csókolta arcomra a kokemény világ.

Itt éltem én elhagyott. Kivetetten,
beleolvadva a plebejus seregbe,
patríciusok igázott gépjeként
fejtettem a vasat: szóbányák fenekén.

Szilánkok vájták testembe magukat
s folyton csak alakult az újabb arculat,
a házon ahol mégse vagyok otthon
– bárha küzdök érte -. Kioszlik a pofon.

Építhetem a szó kokemény falát,
melyen a tisztaság sose ívelhet át,
mert rosszul mért telken raktam alapot.
Ebbol kifolyólag otthontalan vagyok.

(transzilvanizmusban)

Nem Gordiuszi csomón lennék görbe,
nem egy új Babiloni hajtott e kis földre.
Ember vagyok, lényem a tisztes élet:
az egyenesség, mit oly surun megélek.

De a homlokom csak pecsétes marad
– megbélyegeznek a transzközepem miatt.
Ezért Istentol kapom az olajat,
hogy sebeim kenjem a fájdalom miatt.