hangomat párnázott falak nyelik.
tetten, mint naplopót, úgy ér az alkony
jutottam mackótól camembert-ig,
famentes papírlapom: hó lepte balkon.
tél van, nem pattan ceruzámon se rügy.
fogyott az ügy, füstbe ment sok doboz fecske,
meglehet jobb is hogy se taps se fütty,
szavam, mint késpenge hasít a csendbe:
aszalt szőlőszem legyen a szem?
s a falat, ha torkomon akad,
(egérfogó szabadnapon, ha kattan)
talán csak akkor leszek szabad?
akkor, ha betakar, akár a paplan
a hűvös humusz? ha koszorút zörgő,
száraz kóróból fon majd a lassan
közelgő káröröm nekem?
fókabőrt, őrt állva gólyalábon,
kérdés az utolsó eszkimóról ki nyúz?
ringat-e ma született Heródest bölcső,
csöppnyi kis véreskezűt, végül ki hadat üzen
gügyögve, gőgicsélve Isten fiának,
ki úgy támad hátba, mint sakált hiúz,
s a zárat (hogy ne nyikorogjon fülsértőn
folyton) a börtönajtókon beolajozza majd,
és krőzusként kardlapozva nyisszantja le
mennyből az angyalt, sörényes koponyámat,
s kihúzva, kipipálva, sorszámot, nevet
a listán: lángot lehelve, villámmal fejfát veret.