(Szentmihályi Szabó Péternek,
a „Térdre magyar!” írójának)

Lehetnék vidám büszke is talán
mert ilyen áldott csodás a hazám
Enyém Budapest enyém a Tisza
enyém minden rög falu és tanya
a sok tarka rét erdő és berek
templomok gyárak barlangok vizek
kincses Erdély s a zordon Felvidék
ahol még zengnek bús magyar igék
Hazám szívébe tart minden utam
mérem az időt s nézem hogy rohan
Nincsen bár semmim mégis úr vagyok
százszor gazdagabb mint a gazdagok
Lelkemben zsongnak porló őseim
vezetnek óvnak s írják verseim
Játszom a széllel csillagot szedek
körültáncolnak baráti szívek
A lenti sárból fölfelé török
csupán a fény vonz csak ami örök

Így élek néha máskor bús vagyok
mert szenvedő népemre gondolok
Fojtogat mar a tömérdek panasz
s érzem hogy nincs rá semmilyen vigasz
Minden nap új veszedelmet hoz ránk
kínlódik nyög egész Magyarország
Fejünk fölül eladják a házat
kiröhögnek durván megaláznak
A világban hitelünket rontják
bemocskolnak jövőnket rabolják
Nem sajnálnak nem kímélnek senkit
le akarnak igázni mindenkit
Ki akarnak semmizni bennünket
el akarják foglalni földünket
Nemzetközivé akarnak tenni
ki akarnak hazánkból kergetni

Így tervezik Azért mégse lesz így
ez a vidék mindig magyar lesz itt
Bármit tesznek bárhogy mesterkednek
sose tudnak eltiporni minket
Fölkészülünk minden vad veszélyre
nem esünk a gazok előtt térdre
Nem hátrálunk Fölvesszük a harcot
Nem viselünk el már több kudarcot
Isten velünk van Együtt küzd velünk
Legyőzöttekből győztesek leszünk