Hol vagyunk? Hol vagyok?
Itt a senki földén,
és csak sírok, sírok lelkem mélyén.
Petőfi, Kossuth, Széchenyi hozzátok fordulok.
Romokban az öntudat, a Magyarság.
Mondjátok, ezt akartátok?
Miért nem cselekszi a mai magyar, mit ti hősök hajdanán?
Miért nem növekszünk, fejlődünk, mint kis ág a fán?
Miért verekszik, gyilkol a hatalomért?
Testvért gyaláz, tipor, mindezt a semmiért!
Óh, Magyarország, sok a seb és túl mélyek.
Mély és fájdalmasak, hogy begyógyuljanak végleg.
Mi lesz majd, ha történelem jő ismét?
Kihez rohantok majd sírva, alázkodva segítségért?
Nincs testvér, hisz tudjátok.
Vagy annak számítanak keleten a távoli mongolok?
Ti nevettek rajtunk dacolva, lehordva.
De gyűlölködésetek által Mi növünk nagyobbra.
Felvidék, Erdély, Vajdaság!
Elküldtük kapaszkodó szavunk.
Nem mást mint, hogy saját népet és autonómiát!
Ha anyánk nem akar vissza, akkor ne alázkodjunk.
Nőjjünk fel végtelen magaslatokra most, most Magunk!
Nem sírunk a ti gonosz földetekért.
Hisz nálunk van a kezdet és mi ragaszkodunk a gyökerekért.
Kezdet a bölcső, hisz kérdem én
Hol járt-kelt Mátyás király?
Hol esett szerelembe Csokonai Vitéz Mihály?
És hol lett dicsőséges és görbült el a Szent Korona?
Hol van az a magas platánfa,
ami alatt Jókai az Aranyembert alkotta?
Itt nálunk a határon túl…
Ezen a helyen, hol boldogság és keserűség könnye hull.
De kapaszkodunk és álmodunk szebb napokról.
Senkifia, ha itt jársz, akkor becsületet olvasol le az arcokról.
Évszázados küzdelmet olvasol ki rólunk, igaz magyarokból!
2006, Révkomárom, Felvidék