Mint harmatcsepp a meleg szélben,
úgy fogy, veszik magyar népem.
Csángó – Székely öreg tölgyek,
mind – mind már a földre dőlnek.

Nem marad már magyar állva,
saját földjén népem árva.
Fogy a nemzet, nyájként széled,
vadként űzik, de kiktől félnek?

A hont szeretőt atka rágja,
idegen sarc veszi számba.
Attilától az Árpád-házig,
ősi múltunk vérben ázik.

S ha felnézek a legszebb égre,
a nemzetiszín szemfedélre,
látom, hogy ott bűn tornyosul,
székely – magyar a földre borul!