Nem vagyok költő, bár verseket írok,
papírra könnyezve a népemért sírok!
Szívemből, lelkemből a fájdalom árad,
hazám rossz sorsáért, megöl a bánat.

Vállamon a kereszt, hatalmas súlya,
szívemben gyászol nemzetem búja.
A trónon most hazug árulók ülnek,
a valós magyarra nagy terhek feszülnek.

Bégetve sarcolnak, dölyfös, tokás urak,
mosolyogva hazudnak minden hazafinak.
Nincs becsülete a jól végzett munkának,
éhbérért dolgozunk a nemzet zsarnokának.

Nem vagyok költő, bár verseket írok,
népemért, hazámért többé nem sírok.
A fájdalom szívemben, harci dalt dobol,
az elnyomott, ha összefog, mindent megtorol!