Elsirattuk már százszor a hős nemzetet,
amikor a szél, lyukas zászlókat lengetett.
Repülőkből bombafelhők törtek a magasba,
gyászoltunk, sírtunk, magunkba roskadva!
Talán az elfogyott erőnk még újra nőne,
ha lenne még Magyar, aki bízik a jövőben.
De zokognak a nyírek, görbülnek a tölgyek:
– lelkesebb ifjúság kell most Istenünknek!
És a szívünk, amikor rettegve megremeg,
félve dobban a koldusért, aki kéreget!
Értjük a valóságot, s tűrjük a másságot,
de nem vesszük észre, az igazvalóságot!
Imádkozzunk Magyarok! – az örök Jézusért,
akit a képmutatók, keresztre feszítették.
S hagyva így bennünk örökös fájdalmat,
véres történelmet, amiről a világ hallgat!
Csendes vizű folyóról, a Trianoni gyászról,
nem szólhat énekünk a Magyarszabadságról!
Amíg bókolva siratjuk hős nemzetünket,
addig Ők a mások, elorozzák szentföldjeinket.
Lesz-e még Ugar – amely majd sírhelyül szolgál?
A Duna Tisza közén, – szőke hajú lány!
Húsz év elteltével, lesz e még Magyar?
Vagy elvész, mint egykoron, a Hun és az Avar!