Magányos estéimen, ha nyugtalan vagyok, A hosszan nyújtozó vén Dunára gondolok;
S messzeségből vizet szállító folyamira,
Sápadt, gyönge holdfénynél ezüst habjaira.

Hosszú vándorútján, míg eléri a célját,
Hány tekintet figyelme éri kék acélját?
S most partmosó hulláma eszmélésre késztet,
Hisz olyan e vén Duna, mint élő történet.

Láthatta hős Attila Szikambria várát,
Dicsőségesen, egy sziklapárkányon állván;
S Árpádot leventéivel átkelni őrajta,
Ki aztán lovát az hegyre fölnyargalta.

Láthatta Istvánt harczban bévenni az Bécset,
Ej, nem ért németet csak egyszer ily szégyen;
Midőn századok múltán ott álla fekete
Sereg s Mátyás lovának patájáról por pereg.

De láthatta melykor lett töröké Buda vára,
Útján elkísérte százötven év rabsága;
Hogy aztán dicső forradalmakat éljen át,
S közöttük fel lészen darabolva ez ország.

Duna vizét megkeserítették a bajok,
Már nem zúg le vígan, csak szép csendben andalog;
Tiszta vizét bemocskolta a tömérdek szenny,
S becsületlen kanyarog tágas réteken.

Talán majd ha felénk jobb idők is eljárnak,
És víztükrét éjjelente nem lepik árnyak;
Teljesülhet szívemből szóló régi vágyam,
E folyót méltóságteljes kék Dunának lássam.

2006. Október 11.