Madarak szakítják szét az eget,
Repülnék velük a messzeségben;
Úgy határozott az én jó Uram,
Hogy gyalog járjam e földi utam.

Járom mezítláb a sáros földet,
Páran lenéznek és én is őket;
Sámándobok kemény ütemére
A szívemnek kiömlik a vére.

Táltosok, vajákosok, révülők
Legendákat mesélnek népünkről;
Csiszolatlan ősi föld ereje,
A természet volt a kör közepe.

Te Föld, nékünk terményt adtál,
Te Víz, nékünk védelmet súgtál,
Te Tűz, lelkünk Te égetted,
Te Szél, fényink szétkergetted.

Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!

Járok cipővel beszakadt járdán,
Tengelytört autók néznek némán;
Könyörgő koldusok az út szélén,
Hányatott emberek a lap ívén.

Romos házak kereszteződésben,
Fönn konyha hamuvá ég el éppen;
Egy gyilkosság a másik utcában,
Taxist szúrtak álmában váll-hátba.

És örülhetsz, ha megúszod élve,
A helyzet rossz, még ha nem is ennyire;
S nem tesz érte senki soha semmit,
Még az sem, kinek ezt kéne tenni.

Te Föld, nékünk terményt adtál,
Te Víz, nékünk védelmet súgtál,
Te Tűz, lelkünk Te égetted,
Te Szél, fényink szétkergetted.

Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!

Mennyi kín, ami ránk talált,
Mennyi kín, mi még minket vár;
Nem tántorít baljós fénye,
Nincs jelennek soha vége.

Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!

Lehetünk nagyhatalom újra még,
Ha el nem tántorít a sötétség;
Ha gyarlóság erőt nem vesz rajtunk,
Ha mindig újra kezdjük a harcot;
Ha lassan fel-felállunk a porból,
– Örökre elég volt a nyomorból! -;
Hamvakból új országot alkotunk,
Ez örökérvényű feladatunk.

Mert Föld, nékünk terményt adtál,
A Víz, nékünk védelmet súgtál,
A Tűz, lelkünk Te égetted,
A Szél, fényink szétkergetted.

Tűz martaléka vigyázz ránk,
Hívd segítségül Szél Urát,
Nap ne perzseljen szét minket,
Föld vigyázza népeinket!