E hely szent nekünk,
Ezer éve itt él nemzetünk.
Nyelvünk, hitünk egy tőről fakadt,
De Mária országa darabokra szakadt.
Szétesett mint kötés nélkül a kéve,
Idegenek szabták kényük-kedvére.
S bár itt nem vetettek csak bőven arattak,
A magyar termésből jó nagyot markoltak.

Saját földünkön idegenek lettünk,
Sajnálatot nem, megértést reméltünk.
Testvérek vagyunk és magyarok,
Nem jöttment filléres koldusok.
Van hitünk, kezünk és fejünk,
Szülőföldünk az otthonunk,
Csak szívünk fáj és lelkünk vacog
Ti ezt nem érthetitek belhoni magyarok.

Magyarország! Anyaország?
Hát érzéketlen, mostoha.
Ki az idegent befogadja,
A sajátját (meg)tagadja.
Mit sem ér a haszon, ha lelked veszted azon.
Ki pénzét lesi, hasznot remél, tudhatná csak egyszer él.
S a magyar ember becsületet,
Semmi pénzért el nem cserél.

Nézzük a TV-t, Híradó,
Ütésként ér hozzánk a szó.
Szív szorul, szó szakad,
Csak keserű könny fakad.
A Remény magánnyá fajul …
Összenézünk …
Azért sem maradunk alul!

Ölelésre tárt karunk az egekbe lendül,
Sok-sok magyar ajkán forró ima csendül:
“Segíts, óh Mária, s Teremtő Istenünk,
Könyörülj rajtunk, mentsd meg nemzetünk!”

LÖVÉTE, 2004. december 5-e szomorú éjszakáján
– egy lövétei székely tanár ember által.