Trianon után csak kevesen hittek abban, hogy belátható időn belül „lesz még magyar feltámadás”, és jószerivel vértelenül, nemzetközi jóváhagyással több elszakított országrész is visszatér az anyaország kebelébe. A magyar külpolitika mellett a Magyar Királyi Honvédség is tevékeny szereplője volt az országgyarapítás időszakának.

Amelynek minőségi és mennyiségi fejlesztése – az 1938 tavaszán meghirdetett győri programnak köszönhetően – még javában tartott.

Felvidék és Kárpátalja visszatérését követően 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés újabb igazságot szolgáltatott: Észak-Erdély és a Székelyföld újból magyarrá vált. A „csókhadjáratnak” is beillő erdélyi bevonulásban ott volt a Magyar Királyi Honvédség színe-java, köztük a kassai VIII. hadtest katonái is.

1938. november 2-án, az első bécsi döntés eredményeként a Felvidék és Kárpátalja déli részét, mintegy 12.400 km²-t és 1 millió, zömében magyar ajkú lakost kaptunk vissza. Miután a csehszlovák állam szétesése következtében a történelmi Magyarország kárpátaljai országrésze visszacsatolhatóvá vált, a honvédség csapatai – a német politikai vezetés által jóváhagyva – 1939. március 15-én megkezdték önálló vállalkozásukat ezen terület birtokbavételére, így 12.171 km² és 670.000 fő tért vissza magyar fennhatóság alá. Ezt követően Csonkamagyarország figyelme mindinkább Erdély felé fordult, s elkövetkezett az emlékezetes 1940. esztendő.

A mozgósítástól a második bécsi döntésig

A Wehrmacht 1940. évi nyugat-európai villámháborús sikere szinte valamennyi Magyarországgal szomszédos ország politikai és katonai reakcióit kiváltotta. Romániában is részleges mozgósítások történtek, így ennek hatására a magyar politikai és katonai vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. Május 13-án mozgósítást rendelt el a székesfehérvári II. és a kassai VIII. hadtestnél, a kárpátaljai 1. hegyi dandárnál, illetve részlegesen a gyorshadtestnél is. A folyamatos mozgósítások és az Erdélybe irányított alakulatok feltöltése következtében a román királyi hadsereg létszáma május végén már elérte a másfél millió főt.

Az újabb román mozgósítási hullám hatására a magyar kormány május 27-én a szombathelyi III. és a pécsi IV. hadtest állományának hadilétszámra való felemelését határozta el. Amikor a Németország irányába megnyilvánuló határozott román közeledés miatt Erdély fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalan időre tolódott ki, újabb jelentős esemény történt a térségben. Június 26-án a Szovjetunió jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására.” Ekkor a magyar kormány – a szovjetektől elhatárolódva – úgy határozott, hogy szintén területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Amikor Románia engedett a szovjetek követelésének és előzetes tanácskozást ajánlott, a Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a kormány elrendelte a honvédség mozgósítását. Június 29-étől egyelőre a határvadász-zászlóaljak román határra történő előrevonását határozták el, a korábban, illetve ezekben a napokban mozgósított hadtesteknek – III., IV., szegedi V. és debreceni VI. hadtesteknek, valamint részben a gyorshadtestnek – pedig július 2-ától kellett felkészülniük a vasúti szállításra.

Miután a szovjet seregtestek 28-án hajnalban beléptek Románia területére, a román kormány a tervezettnél nagyobb szovjet területfoglalás, a belső helyzet bizonytalansága és a többi határszakasz védelme miatt elrendelte az általános mozgósítást. A magyar kormány reagálása ezúttal sem maradt el, hiszen a román féltől a mozgósítás valódi okáról kielégítő választ nem kapott, ezért mozgósította a még békelétszámon levő budapesti I. és a miskolci VII. hadtestet is, folyamatba téve ezzel a hadsereg egészére kiterjedő mozgósítást. A Magyar Királyi Honvédség 550 ezer fős mozgósított állományának felvonulása és elhelyezkedése július 13-ig fejeződött be. A három hadsereg-parancsnokság július 1-én települt át a tiszántúli és a kárpátaljai hadműveleti területre. A seregtestek elhelyezkedését és alárendeltségét a Románia elleni hadművelet terve határozta meg.
Az 1. hadsereg parancsnoksága, élén a parajdi születésű vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokkal Nyíregyháza-Sóstóra települt, alárendeltségébe az I., a II., a IV. és a VI. hadtestet vonták. Ezen csoportosítás képezte a főerőt. Jobbra a 2. hadsereg vonult fel, melynek parancsnoksága vitéz Jány Gusztáv altábornagy vezényletével Törökszentmiklóson szállásolt el, a hozzá beosztott III. és V. hadtest pedig a Nagyvárad és Arad közötti határszakasz mögött helyezkedett el. A felvonult erők balszárnyára, Huszt és Nagybocskó közé a Gorondy-Novák Elemér altábornagy irányította 3. hadsereg került, melynek parancsnokságát Beregszászra telepítették, kötelékébe pedig a VII. és a VIII. hadtest tartozott. Kárpátaljára helyezték ki a gyorshadtestet is.
Honvédek egy román hősi emlékmű előtt
A tengelyhatalmak nyomására végül a felek tárgyalóasztalhoz ültek, ám az augusztus 16-24. közötti turnu severini tárgyalások nem vezettek eredményre, ezért a magyar kormány elhatározta, kenyértörésre viszi dolgot. A magyar csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett a támadáshoz felfejlődniük és elfoglalniuk a megjelölt megindulási körleteiket, hogy 28-án hajnalban a Honvéd Vezérkar főnöke parancsára a támadó hadműveletet a határ teljes hosszában megkezdhessék. Az augusztus végére kialakult erőviszonyokat, a hadművelet esélyeit és következményeit illetően a magyar haderő gyors sikerre nem, viszont komolyabb veszteségekre annál inkább számíthatott. Mindezen esélyfelmérésekkel csupán a katonai vezetés és a kormány néhány tagja volt tisztában, míg a közvélemény operettszerűen könnyed bevonulást várt. A támadás fő erejét az 1. hadsereg képezte, amelyhez a gyorshadtest zömét is beosztották.
Feladata volt, hogy Nagykároly és a Szamos vonala között törje át a Carol-erődvonalat – amely 300 km szélességben épült, kb. 580 betonerődből, számos tábori erődítésből, harckocsiárkokból és műszaki zárból állott –, zúzza szét a Szilágyságban felvonult román erőket és a 3. hadsereggel együttesen Kolozsvár, Dés területét érje el. Amennyiben a gyorshadtesttel a szinérváraljai Szamos völgyszorosnál lévő román erődítéseket nem tudja áttörni, azt a hadsereg zöme által megnyitott résen át üldözésre alkalmazza.

Az 1. hadsereg fő hadműveleteit balszárnyról a 3. hadseregnek kellett támogatnia, amely megerősítve az 1. lovasdandárral, Máramarosszigetnél kezdte volna meg támadását és zömével Dés irányába, részeivel pedig Nagybánya felé nyomult volna előre.
Birtokba kellett vennie a Visó völgyét és ki kellett érnie a Kárpátok gerincén húzódó történelmi határvonalhoz. Arra is fel kellett készülnie, hogy a Szamos völgyében levő ellenséges csapatok megsemmisítése érdekében az 1. hadsereg közvetlen harcaiba is beavatkozzon. Az 1. hadseregtől délre elhelyezkedő 2. hadsereg feladata abból állott, hogy a biztosítsa a trianoni határt és a román csapatok túlereje esetén a műszaki zárak mögött védekezve akadályozza meg az ellenség térnyerését. Feladata arra is kiterjedt, hogy északi szárnyával a Sebes-Köröstől délre – az 1. hadsereg feltételezett előrenyomulásával egy időben – korlátozott célú támadást hajtson végre, és a román erődvonal déli szárnyának megkerülésével Nagyváradot birtokba vegye.

A magyar-román fegyveres összecsapásra végül nem került sor, mert a berlini román követ tolmácsolta kormányának a döntőbíráskodás iránti hajlandóságát. 1940. augusztus 30-án hirdették ki a bécsi Belvedere palotában a második bécsi döntést, amely legfőképpen Németország, másodsorban pedig az ipari körzeteit megtartható Románia, mintsem Magyarország érdekeit szolgálta. Az erdélyi területek hovatartozásának kérdésében a tengelyhatalmak olyan megoldást kerestek, amely nem fenyegethetett azzal, hogy a román államrendszer összeomlását vonja maga után. A második bécsi döntés értelmében a partiumi és az észak-erdélyi területek, valamint a Székelyföld tért vissza, 43.492 km²-nyi terület, 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német nemzetiségű lakossal.
Erdély eme „szebb, de szegényebb” részének birtokbavételére szeptember 5. és 13. között került sor. Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, és Nagyvárad dél, Bánffyhunyad dél, Kolozsvár dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely dél, Székelyudvarhely dél, Sepsiszentgyörgy nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határvonalat a Kárpátoknál.

A „csókhadjárat”

A Honvéd Vezérkar főnöke Erdély békés megszállásának eshetőségére felkészülve a vezérkar és a honvédelmi minisztérium központi osztályait már július 30-án utasította az erre vonatkozó előmunkálatok megkezdésére. Ennek kapcsán összeállíttatta a területátadással kapcsolatos magyar katonai kívánalmak listáját. Augusztus 31-én és szeptember 1-én kiadott parancsai csupán a megszállásra vonatkozó általános irányelveit tartalmazta, egyebek mellett rendelkezett a megszálló csapatok magatartásáról is. A bevonulás minden egyes részletkérdésének megállapítása és megtárgyalása a kormányaiktól teljhatalommal felruházott magyar és román vegyes katonai bizottságok feladata volt, melyek szeptember 1-én Nagyváradon kezdték meg munkájukat. A megszállás legfontosabb kérdései közül legelsőként a területátadás ütemeit határozták meg. A légvonalban 375 km mélységű terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, vagyis szeptember 13-án estig be kellett fejezni, így a második bécsi döntés ezen határozata rendkívül szoros ütemterv elkészítését igényelte.

Minden késlekedés a naponként megszállandó terület mélységét és a csapatok menetteljesítményeit növelte.
A megszállást minél hamarabb meg kellett kezdeni, többek között az átadandó terület – fosztogatásokkal, s rekvirálásokkal várhatóan együtt járó – román kiürítése miatt is. A vegyes bizottság szeptember 2-i megállapodása értelmében a magyar csapatok szeptember 5-én léphetnek be Erdély területére, kivéve a Nagyszalonta és Ottomány közötti határszakaszt, ahol a határátlépés – az erődvonalak elhúzódó leszerelése, illetve a román csapatok zömének a nagyváradi vasúti gócponton át történő kivonása miatt – csak 6-án történhet meg. A visszatért területek folyamatos megszállását illetően – a fenti megállapodás előírásai alapján – Kolozsvárt a bevonuló csapatok szeptember 11-én délben érhetik el, az egész visszacsatolt terület megszállásának pedig szeptember 13-án 18 órára kell befejeződnie. A magyar csapatok előrenyomulásukat minden nap 7 órakor kezdhetik meg, a román utóvédek pedig csak két órával a bevonuló alakulatok megérkezése előtt hagyhatják el az átadandó területet.

A magyar csapatok menetteljesítményét óránként átlagosan 4 km-ben határozták meg, a meneteket teljes felszerelésben az egyes napi menetcélig megállás nélkül kellett végrehajtaniuk. Ezen megállapodások alapján a megszállás ütemtervét és az egyéb vonatkozó rendelkezéseket a magyar hadvezetés még szeptember 2-án estig kidolgozta, s a következő napon továbbította a három hadsereg-parancsnoksághoz. Miután az észak-erdélyi területek birtokbevételéig kevés idő állt rendelkezésre, a határra felvonult honvédalakulatok a tervezett hadművelet hadrendi csoportosításában, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vettek részt a megszálló műveletben. A magyar-román határ Nagyszalonta és az Asztag 1655 magassági pont közötti 300 km-es arcvonalszakaszon felzárkózott honvéd csapatok szeptember 5-én, csütörtök reggel 7 órakor, harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt.

A megszállás békés jellegét hangsúlyozó kormányzói hadparancsot még a határátlépés előtt kihirdették a csapatoknak, amely így szólt:

„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét.

Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”

A Nyíracsád – Kisvárda között felzárkózott 1. hadsereg alakulatai a Nagyvárad – Szatmárnémeti vonal elérését követően Dés – Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei közül az V. hadtest a Szeged és a Fekete-Körös közötti román határ védelmére maradt vissza, míg zöme Nagyvárad – Kolozsvár, továbbá Érmihályfalva – Szilágysomlyó – Dés – Szamosújvár felé haladt. A 3. hadsereg Técsőnél lépett át a határon, s Beszterce elérését követően a Szászrégen – Székelyudvarhely vonalon vonult Székelyföldre, míg a VIII. hadtest Marosvásárhely környékét szállta meg.

Az erdélyi bevonulás megszállási szakaszai napi szintre lebontva a következők voltak: szeptember 5. (csütörtök): Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget. Szeptember 6. (péntek): Nagyszalonta, Nagyvárad, Margitta, Tasnád, Nagybánya észak, Aknasugatag. Szeptember 7. (szombat): Mezőtelegd, Élesd, Szilágysomlyó, Magyarlápos, Naszód, Nagybánya. Szeptember 8. (vasárnap): Királyhágó, Zsibó, Dés, Sajómagyarós, Beszterce. Szeptember 9. (hétfő): Bánffyhunyad, Hídalmás, Szamosújvár, Szászrégen és a Maros-áttörés vidéke. Szeptember 10. (kedd): Bonchida, Marosvásárhely, Parajd, Korond, Gyergyói-medence és Gyergyószentmiklós. Szeptember 11. (szerda): Kolozsvár, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Csíkszereda. Szeptember 12. (csütörtök): Barót, Nagybacon, Csíki-medence déli része. Szeptember 13. (péntek): Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Zágon.
Szászrégen
Mivel ugyanazon a menetvonalon egyszerre több seregtest is menetelt, sok helyütt rendkívüli torlódás keletkezett, melyet nem is lehetett elkerülni, mivel a bevonuló három hadseregnek kevés út állott rendelkezésére, melyek amúgy is rossz állapotban voltak. A menetek során az élelmezés és utánpótlás rendre-módra leszakadt a csapatoktól. A nehéz, hegyes terep és a gyakori esőzés megviselt embert és lovat egyaránt. A naponta megszállandó területek mélysége átlagosan 25 km volt, de az alakulatok ennél jóval nagyobb meneteket hajtottak végre. A honvéd gyalogság naponta 40-50, de olykor 70-80 km-t menetelt és rendkívül kimerülten (tekintettel arra, hogy az egyenruhán és a rohamsisakon kívül fegyverzetét és menetfelszerelését is cipelnie kellett, amelynek súlya 6-35 kg között volt) érte el a 375 km mélységben fekvő menetcélokat. A megerőltető menetek miatt félő volt, hogy a honvédség a kitűzött határideig – vagyis szeptember 13-ig – nem tudja befejezni a megszállást, ezért a Kolozsvár – Dés – Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit – a budapesti 1. és munkácsi 2. gépkocsizó-, a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2. lovasdandárokat – küldték előre.Így várták a honvédeket 1
Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót – Nagybacon – Csíkszentgyörgy – Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, ám a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott. Az erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösképp a Székelyföld színmagyar tömbje, könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszín zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Habár a rendszerváltoztatás előtti kurzus giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel az erdélyi bevonulást, mindazok, akik részesei voltak – így a 22 esztendeig tartó román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, mámoros örömünnepként élték meg. A bevonulás első napján uzoni Kovács Károly ezredes, az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred parancsnoka az alábbi levelet írta Okolicsányi Imre alispánnak:

„Méltóságos Alispán Úr! Kedves Barátom! Amikor ezredemmel megilletődött lélekkel átlépjük a gyászos trianoni határt s Erdély szent földjére lépünk, hogy rabságban sínylődő testvéreinket magunkhoz öleljük, ezredemmel együtt igaz szeretettel gondolunk Rád és küldjük tisztelettel teljes üdvözletünket. Bár álmaink nem valósultak meg teljesen, mégis erősen meggyőződve a magyar igazság végső győzelmében menetelünk, hevesmegyei bakák, boldogan és büszkén, előre.”

Szabó K. Sándor, a budapesti 32/I. gyalogzászlóalj tartalékos karpaszományos őrvezetője a következőkben emlékezett vissza arra, hogyan fogadták őket a szeptember 9-én felszabadult Désháza lakosai: „Ahogy a falu közelébe értünk, felkondul a harang, és ércnyelvével kiált felénk üdvözletet (…) Lányok, fiúk gyönyörű nemzeti viseletben táncolnak, énekelnek, összeölelkezve előttünk, mámoros boldogságba csöppentünk Keményen verjük a bakancsot a „vigyázzmenetben”, azután megállunk a templom előtt, kicsi a tér, a katonák udvarokba állnak be, majd megkezdődik a hivatalos üdvözlet. – Huszonkét éve várunk… – csuklik, zokog az öreg református pap – huszonkét éve… Közvetlen, meleg szavak voltak, szívből jöttek, szívhez szóltak, mert nemcsak a beszélőnek volt könnyes a szeme, hanem akik hallották, azoknak is.”
Így várták a honvédeket 2
Csernavölgyi Antal hadnagy, a munkácsi 2. gépkocsizó dandár egyik fiatal kerékpáros szakaszparancsnoka pedig a virágesőben végrehajtott „csókhadjáratról” így fogalmazott:

„1940. augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés. Az örömbe üröm is vegyült, mert csak Észak-Erdélyt ítélték vissza. Zászlóaljunk, a munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj Halminál az elsők között lépte át a határt. Teljes meggyőződéssel hittem magam is, hogy korosztályomnak a sorstól rendelt történelmi feladata, hogy ennek a lépésnek részese legyen. Amit apáink Trianonban elvesztettek, annak legalább egy részét nekünk kell visszaszereznünk. Azt sem bántam volna, ha a hadműveletek során életem veszett volna, annyira nemesnek láttam a célt. (…) Egyetlen diadalmenet volt további utunk egészen Kézdivásárhelyen is túlig. Mintha valami álomvilágban jártunk volna: minden napunk ünneppel ért fel, mindennek valami sajátos sava-borsa akadt. Az ízes beszédnek, a szőttes ruháknak, a magas tetejű házaknak, a faragott kapuknak, a templomoknak, az ételnek, a víznek, a fáknak, a hegyeknek. Bódultan szívtam magamba a látottakat s hallottakat, hogy semmit se felejtsek belőlük. A katonák napokon belül együtt énekelték a székely dalokat a helybéliekkel. Körben csodálatos egyéni varázzsal rendelkező falucskák bújtak meg a keskeny völgyekben, vagy a lankás oldalakon. Magastetős fatemplomaik úgy vigyázták a házakat, mint kakas a kis majorságot. Míves rovással faragott, galambbúgós kapuk bevésett feliratokkal, életfával silbakként őrzötték a portákat.”

A második bécsi döntést a magyar törvényhozás az 1940. évi XXVI. törvénycikk (A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrésznek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről) elfogadásával szentesítette, amelynek bevezetője a következő sorokat tartalmazta:

„A magyar nemzet és a magyar törvényhozás az igazság győzedelmébe vetett hitében megerősödve mélységes áhítattal ad hálát Istennek, hogy immár az elszakított kelet-magyarországi és erdélyi terület egy része is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza huszonkét évi szenvedéseik után a szerető anya gondosságával öleli keblére aggódva visszavárt, lélekben erős véreit és összes hűséges fiait.”

Mivel a második világháborút ismételten a vesztesek oldalán fejeztük be, az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés minden olyan területet elvett tőlünk, melyek 1938-1941 között tértek vissza a magyar Szent Korona alá. Óhatatlanul felmerülhet a kérdés, a visszatért Erdély földjén volt-e értelme az 1940-1944 közötti magyar uralomnak? Sajnálattal kell megállapítani, hogy erre az anyaországi, hivatalosan elismert és önmagukat „nemzetinek” propagáló, „elefántcsonttoronyba” zárkózott – magyarul beszélő, de idegen szívű – „sztár- és bulvártörténészek” többsége elitélően, s ezen időszak negatívumait kidomborítva, makacsul rázza a fejét, mint ahogy általában mindenre, ami a Horthy-korszakhoz köthető. Jelen sorok írója viszont azok közé tartozik, akik vallják, hogy a „kicsi magyar világ” olyan lelkierőt és szellemi muníciót adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain át segítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra. És a magyarság többségét újraegyesítő országgyarapítás „lelki útravalójából” – hála a Fennvalónak – bőven jutott az egykoron visszatért Felvidék, Kárpátalja és Délvidék magyarságának is!

Babucs Zoltán, hadtörténész 2015.08.29
Felvidék.ma