A második bécsi döntést követően 79 éve visszatért Észak-Erdély, s a “mézeshetek” után kiderült, hogy hozott magával sok problémát, köztük etnikait. Olyan kevert volt a lakosság, hogy igazságos etnikai határt nem lehetett húzni, de a döntőbírók az első bécsi döntéssel ellentétben nem is törekedtek rá.

1940-ben ezen a napon született meg a második bécsi döntés a náci Németország és a fasiszta Olaszország döntőbíráskodása mellett. Ennek értelmében Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz, de vele jött, több, mint egymillió román. Ráadásul a világháborúval együtt az utolsó négyzetcentiméterig visszakapták a románok.

A visszacsatolt terület terület 43 ezer km2 volt, ami majdnem a fele a trianoni Magyarországnak. Tekintettel a hegyes domborzatra pusztán 2,4 millióan lakták, s valamivel több, mint a felét tették ki a magyarok, a svábok, szászok száma meghaladta az 50 ezret, s másfélszázezer egyéb nemzetiség mellett visszatért több, mint egymillió román is. Ezek az arányok 40-41-ben az elvándorlások hatására jelentősen módosultak, mintegy 200 ezer román távozott és jött 190 ezer magyar Dél-Erdélyből.

Tehát néhány vidéket leszámítva (főleg Máramaros és Beszterce-Naszód megyék, bihari-hegység, Mezőség) abszolút magyar többség volt. A román kézen maradt erdélyi, bánsági területeken két nagyobb magyar folt ragadt, a Brassó szomszédságában lévő székely falvak és Torda városa. Ha már ezeket nem tudtuk visszaszerezni, akár ki is lehetett volna cserélni (ami csendesíthette volna a továbbra is puskaporos magyar-román viszonyt).

A románok egyébként azért mentek bele a részleges terület visszaadásba, mert kettős harapófogóba kerültek 40-ben, egyik oldalról a magyarok (de egyedül kevesek lettünk volna ellenük) a másikon viszont a Szovjetunió lépett fel területi igényekkel (s ki is hasították maguknak gyakorlatilag ellenállás nélkül Besszarábiát, a mai Moldovát.

A magyar csapatok szeptember 5-én lépték át a trianoni határt. A bevonuló honvédeket a magyar vidékeken lelkesen fogadta a lakosság, a sváboknak mindegy volt (túlzottan nem örültek, mert ők nagyjából el voltak a románokkal is), a románok kisebb része közömbös, a nagyobb része ellenségesen viszonyult és volt is néhány fegyveres atrocitás (amelyek helyén a háború után nagy emlékműveket állítottak a románok, balkáni korrektséggel). A Budapestről érkező magyar közigazgatással az erdélyi magyarok jelentős része is elégedetlen volt. Csalódtak, mert szerették volna, ha egyszer végre saját maguk dönthették volna el, hogy mi is a jó nekik, s nem Horthyék és a 18-19-es menekültek (akik nem élték meg a 22 év megszállást). Elmaradtak a társadalmi reformok is, például a földosztás, amelyre az állami földek és a nagybirtok terhére kitűnő alkalmat kínált a visszacsatolás. Földet adhattak volna a nincstelen erdélyi magyar szegényparasztságnak (amit a románok 1921-ben megtettek a magyarok kárára). Különösen a Nagyvárad-Székelyföld közötti korridorban lett volna fontos lépés.

Közben az azonos tömbhöz tartozó, de nem szövetséges ország viszonyairól elmond mindent, hogy nagyjából havi rendszerességgel volt lövöldözés az új határon. Ez jelezte, hogy a románok csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy elégtételt vegyenek. Ez 1944 augusztus 23-ai bukaresti királypuccsal érkezett el.

A zsidók 44-es deportálása nem csak embertelen volt, hanem ráadásul rontotta is a magyarság pozícióit, mert például a nagyvárosi zsidó közösségek (Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár) asszimilálódott a magyarságba. A túlélők többsége pedig Ceausescu idején allijázott Izraelbe – ezzel felgyorsult az említett három nagyváros romanizálása – de ez már a hosszú távú következmény, térjünk vissza az adott korba!

A románok azonnal deklarálták a második bécsi döntés érvénytelenségét és egymást követték a határmenti atrocitások. A magyarok szeptember 5-én támadást indítottak, s 50-70 km-t előre törve néhány nap alatt elfoglalták Tordát és térségét, valamint Arad vidékét a Maros mentén, de az oroszok farvizén a románok pár hét alatt visszaszerezték ezeket és Észak-Erdélyt. Számtalan háborús bűntettet követtek el, amiért a szovjetek egy időre saját közigazgatás alá vonták a területeket, amelyet később átadtak a románoknak, majd a Párizsi béke visszaállította a régi határokat. A magyar diplomácia ugyan próbálkozott Szatmár-Nagykároly határmenti, abszolút magyar többségű sáv megtartásával, de egy centit se adtak a nagyhatalmak.

kazi világa